Németországban csaknem hét és fél millió külföldi állampolgár él. E vendégmunkások és családtagjaik kétharmada több mint nyolc éve tartózkodik az országban, húsz százalékuk itt is született; ez a két feltétel külön-külön is állampolgárságot biztosít hét év után a bevándorlási törvény szerint. Amelynek engedékenysége a hetvenes évek török és jugoszláv hullámát előidéző jogszabályokéhoz hasonlatos, s 2004–2005-ben megújított passzusai külön foglalkoznak a határon túlról érkezők beilleszkedésével. 2006-ban már a szigorításán kellett gondolkodni, hiszen csak 1995 és 2004 között 1,2 millióan váltak papíron németté. Jómagam is olvastam a négy évvel ezelőtti labdarúgó-világbajnokság idején a többmilliós példányszámú Bildben új állampolgártársakat, török, libanoni és iraki származású fiatalokat köszöntő cikket. 2007 januárjában, a férfi kézilabda-vb alatt pedig az egyik helyszín, Mannheim polgármestere beszédében azzal büszkélkedett, hogy városában összesen hetvennégy náció tagjai találtak otthonra. E befogadó jellegű magatartás egyik oka feltehetőleg a második világháború vesztes nemzetének még mindig élő lelkiismerete, de az immár tény, hogy Németországban a sokszínűséggel együtt kell, együtt lehet létezni.
A társadalmi kohézió, asszimiláció egyik fő helyszíne a sport, a labdarúgás. Utóbbi már több mint fél évszázada, 1954-ben a háború utáni német újjászületés metaforájává vált, amikor az NSZK a magyar Aranycsapat testén át a vb-történet eddigi legnagyobb meglepetését okozva világbajnoki címet szerzett. A „berni csodát” követően 2006-ig a Nationalelf mindössze négyszer maradt le az éremküzdelmekről, az ötszörös bajnok Brazília és a négyszeres első Olaszország mögött dobogós az örökranglistán három arannyal, négy ezüsttel és három bronzzal. A tíz medál csúcs a maga nemében, a brazilok is csak kilencet szereztek eddig. Érdekes, hogy a németek akkor is eljutnak a dobogóra, ha éppen nem tartoznak a szűken vett esélyesek közé, ahogy azt a 2002-es második vagy a 2006-os harmadik hely is bizonyítja.
Idén senki sem várt túl sokat a csapattól, főképp azok után, hogy a legnevesebb játékost, a Chelsea-ből azóta már a Leverkusenhez szerződött Michael Ballackot az angol FA-kupa döntőjében lerúgta a Portsmouth játékosa, Kevin-Prince Boateng. Érdekes módon éppen utóbbi játékos vezet át az egyre színesedő német foci témájához, hiszen Berlinben született ghánai apától és német anyától, végigjárta az utánpótlás-válogatottakat, de felnőtt szinten az afrikai gyökereket választotta. Azért maradt Boateng a Nationalelfben Kevin-Prince féltestvére, a HSV-t erősítő Jerome…
Rajta kívül afrikai ősökkel (is) rendelkezik a jelenlegi keretből a szintén Hamburgban játszó Dennis Aogo és Sami Khedira (Stuttgart). Előbbi apja nigériai, anyja német, Karlsruhéban látta meg a napvilágot, s bár korosztályos szinten mindig szülőhazája válogatottjait erősítette, többek között a 2009-es U21-es Eb-győztes csapatban, a dél-afrikai seregszemle előtt nigériai kampány kezdődött a honosítására. Még a FIFA szabályzatát is sikerült átíratni, ám az év elején Aogo végleg a németek mellett döntött. Khedira sok szempontból Aogóhoz hasonló (futball) cipőben jár. Stuttgartban született, apja ugyan tunéziai, de édesanyja szintén német, ő is U21-es Európa-bajnok (öccse, Rani pedig U15-ös válogatott).
A 2009-es utánpótlás-kontinensviadalt megnyert gárdából összesen hat fiatal tehetséget emelt be a felnőttekhez Joachim Löw szakvezető, érdekes, közülük csak Manuel Neuer (Schalke) kapus „echte” német. A három afrikai – mert Boateng szintén aranyérmes –, ugye, anyai ágon kapcsolódik a germán vérvonalhoz, kettő viszont nem. A gelsenkircheni születésű Mesut Özil nagyapja és -anyja a törökországi Devrek városából vándorolt ki, Marko Marin boszniai szerb családban, a helyi Gradiskában látta meg a napvilágot, a délszláv háború elől kétévesen menekült szüleivel új hazájába. E korosztály tagja még az Özilhez hasonlóan törökként némethonban, Esslingenben született Serdar Tasci (Stuttgart), valamint a Bayernből Holger Badstuber és Thomas Müller. Előbbi sérülés miatt nem lett tavaly U21-es Eb-győztes, utóbbiak pedig nem fértek be abba a gárdába, „csak” idén a vb-keretbe…
Ahol az idősebbek között is akad még olyan, akinek a gyökerei máshová érnek. Cacau 29 éve a brazíliai Mogi des Cruzesben született Claudemir Geronimo Barretto néven, 18 esztendősen amatőr játékosként érkezett Németországba, de felküzdötte magát a Bundesliga I-be. Az állampolgárságot 2009 februárjában kapta meg, s vele egy új keresztnevet: Helmut lett, mert stuttgarti klubtársai szerint olyan lelkesen próbálta memorizálni az egykori kancellár, Helmut Kohl életútját… A héten 25 éves Mario Gomez (Bayern M.) édesapja granadai spanyol, édesanyja német, Riedlingenben született, kettős állampolgár, de 17 esztendős kora óta a német U-gárdák oszlopos tagja.
Végül itt a háromtagú lengyel légió.
Piotr Trochowski (HSV) a pomerániai Tczew – Dirschau – településen látta meg a napvilágot, ötévesen, 1989-ben került a német állampolgárságot származásuk miatt visszakapott szüleivel Hamburgba. Lukas Podolski (FC Köln) a sziléziai iparváros, Gliwice szülötte, kétesztendős volt, amikor 1987-ben emigrált a családja az NSZK-ba, ő Bergheimben nőtt fel, s apai nagyszülei révén kapott állampolgárságot. Miroslav Klose (Bayern M.) 1978-ban született Opolyban Miroslav Marian Kloze néven. A família tagjai 1981-ben, a lengyelországi szükségállapot idején menekültek előbb Francia-, majd 1987-ben Nyugat-Németországba, ahol az apai ág nemzetisége miatt teljes jogú polgárrá váltak.
Klose volt az, aki a dél-afrikai vb alatt jelezte, nem felejti el kettős identitását: „Nagy célom, hogy folytassam a 2012-es Eb-ig. Lengyelországban születtem, a családom ott él, szeretem az országot és a lengyel népet. Óriási lenne, ha egy nagy tornán futballozhatnék ott” – idézte a Sport Bild magazin a 32 éves csatárt, aki 2002 és 2006 után a harmadik világbajnokságán vesz részt, s az argentinok ellen századszor húzhatta fel a Nationalelf mezét, s két találattal tette emlékezetessé a jubileumot. Jelenleg 14 vb-gólnál jár, mint Gerd Müller… Tehát mindent megtett a német sikerekért, csakúgy, mint a fiatalabb korosztály tagjai, akik egészen más társadalmi helyzetbe születtek. „Az én generációmnak már úgy természetes, hogy különböző gyökerű játékosok alkotják a válogatottat. Van, akit Khedirának hívnak, és van, akit Müllernek, ennyi a különbség” – fogalmazott Sami Khedira.
Egy, a global-soccer.eu honlapon megjelent írás szerint a Német Labdarúgó-szövetség halad a korral, s külön irodát nyitott annak érdekében, hogy a külföldi származású tehetségeket meggyőzze: a német nemzeti gárdát válasszák. Korábban hiába töltötte a teljes életét és futballkarrierjét Németországban például Yildiray Bastürk, Hamit és Halil Altintop vagy Nuri Sahin, mindegyikük a török válogatottat erősítette. Így történhetett, hogy az 1999-es müncheni 0-0-s német–török Eb-selejtezőn a többség a vendégeknek szurkolt… Ez most nem fordulhatna elő, hiszen Tasci és Özil immár a Nationalelf tagja, ahogy utóbbi nyilatkozta, teljes szívvel németnek érzi magát, noha a himnuszt – többedmagával – nem énekli a meccsek előtt. Viszont kettős identitásának megvan a maga haszna: „A technikám és a labdakezelésem a török gyökereknek köszönhető, a fegyelmezettségem és a küzdeni tudásom pedig a német részt képviseli a játékomban.”
S máris nem titkos a német „multikulti” futballválogatott eredményességének a receptje: sokszínűség és fiatalság. Ez a dél-afrikai vb D csoportjának megnyerése, majd Anglia és Argentína kiütése után – egyelőre – elődöntőt ér. Vagy még többet.
origo.hu
Ilyen Magyar Péter békepolitikája: mocskos szidalmakat kap a kormánypártok egyik női politikusa
