Rekviem egy futballcsapatért

Néhány napja igazi, félelmetes darazsakról jelent meg cikk e hasábokon, a ragadozó hártyás szárnyúak viselt dolgairól szóló írást a Veszprém megyei Taliándörögdön szerzett közvetlen tapasztalataim ihlették. Történetesen éppen aznap tudtam meg a szomorú hírt, hogy a település labdarúgócsapata nem indul a 2010–11-es bajnokságban. Az évek óta a megyei első osztály élmezőnyéhez tartozó, hivatalos nevén Dörögdi Medence Sportegyesület (DMSE) játékosai sárga-fekete színű szerelésben futnak ki a zöld gyepre, a szurkolók darazsaknak becézik kedvenceiket. A dörögdi darazsak másfél évtizedes szárnyalásának talán a végét okozza az anyagi lehetőségek teljes kifulladása, végső soron a száraz gazdasági tények. A magyarországi közélet és társadalom – ezen belül a labdarúgásunk – megújulásának jelen időszakában egy szimpla hírnél sokkal több e kistelepülés focicsapatának válsága, mert sikereinek és csődbe jutásának története, háttere általános tanulságokra – és tennivalókra – mutat rá.
A nyári fesztiváljáról országosan ismert Kapolcstól, a rajta átvezető Malom-völgytől északra fekvő Taliándörögd a tágas Dörögdi-medence zsáktelepülése. Lakóinak száma az 1970-es években még ezer körül mozgott, jelenleg már csak hétszázan élnek a községben. Munkalehetőség híján az utóbbi húsz évben felgyorsult az elvándorlás, a faluban megnőtt az időskorúak aránya és csökkent a születések száma, azonban mindennek dacára is jellemző a község életére, hétköznapi arculatára a sok fiatal és gyermek. 2003-ban ezért is épült új, szemrevaló általános iskola Dörögdön, a jelenleg csak alsó tagozatos intézménybe járnak a kapolcsi gyerekek is. Tanítási napokon délben megtelik a falu központjában lévő vendéglő étterme, frissen főzött, „NB I-es” ebéd várja a nebulókat, akik terített asztalnál, porcelántálból merik ki maguknak a levest, s a bőséges főételhez mindig jár gyümölcs, helyben készült süti. (Szegény nagyvárosi, panellakó diáktársaik zavartan feszengenének e kulturált, családias diákétkeztetés láttán.) A falusi gyerekek természetesen sokkal többet mozognak, sportolnak városban lakó társaiknál, hiszen sokkal több helyük, életterük van hozzá. Dörögdön elemi játékszer a bicikli, minden gyerek tekeri a hosszú, változatos terepszintű utcákon, a focizásra meg ott az iskola szomszédjában lévő régi sportlőtér és a füves futballpálya. Ez utóbbi a település közösségi életének legfontosabb színtere – volt idáig – a nyarankénti „művészeti napokon” kívül.
Taliándörögd férfi lakosságának mintegy fele a közeli bányákba járt dolgozni a múlt század derekától a magyar(–szovjet) alumíniumipar alkonyáig, a többiek helyben gazdálkodtak, falusi ipart, kereskedést űztek. Viszonylag későn, 1959-ben érte utol őket a kollektivizálás, később összevonták a szomszédos falvak agrárszövetkezeteit. 1972-től Egervölgye Mgtsz néven előbb három, majd még további két községből hoztak létre közös gazdaságot Monostorapáti központtal, a rá következő évben Taliándörögd elveszítette önálló községi tanácsát is. Apátinak történt alárendelése egészen a kilencvenes évek elejéig fennállt, úgymond „kutya-macska barátságot” fialva a két szomszéd településnek. A korábban is létezett helyi sportélet a „közös időkben” pangott. Mintha a Fradit meg az Újpestet vonták volna össze, mondja a dörögdi foci egyik lánglelkű támogatója, volt, hogy a régi futballpályán lovak legeltek, olykor felverte a gaz, a primitív öltöző szégyenletes állapotban volt. A rendszerváltozás után újraéledt a több mint hétszáz éves írott történelmi múltú település igazi közösségi és sportszelleme.
Taliándörögd 1996-ban alapította meg labdarúgó-egyesületét. A szabályok szerint a legalsó szinten kezdték, pár éves igyekezet és fejlődés kellett hozzá, hogy felküzdjék magukat a megye élvonalába. Aztán nemhogy meggyökereztek a Veszprém megyei bajnokság I. osztályában, de az utóbbi esztendőkben már a dobogó valamelyik fokán találtuk őket, mégpedig egy olyan erős mezőnyben, ahol patinás városi, gyári csapatokkal – Ajka, Balatonfüred, Várpalota – szemben kellett helyt állniuk a felnőtt és ifjúsági pontvadászatban. Két éve a dörögdi darazsak utcahosszal, 17 pont előnnyel nyerték meg a bajnokságot, mégsem léphettek felsőbb osztályba, mert az NB III-ban való szerepléshez a falubeli fő szponzor – az egyetlen életben maradt kis ipari cég tulajdonosa – nem tudta a háromszorosára (!) emelni az addigi pénztámogatását. A két osztály közt akkora különbség van a meccsek helyszínei közti távolságban – azaz útiköltségben –, a kötelezően indítandó további, U17-es és U21-es csapatok fenntartása, a játékvezetői, nevezési stb. díjak közt, amit egy szegény kistelepülés nem tud kiköhögni.
A most véget ért bajnokságban a dobogó harmadik fokára állhattak fel a fekete-sárgák, a bajnok Várpalota és az Urkúti mangánbánya csapata mögött, maguk mögé utasítva Ajka, Herend, Devecser, Balatonfüred és Pét labdarúgóit (úgy, hogy az utolsó öt fordulóban nélkülözniük kellett a súlyos kézsérülést szenvedett kapust). A csapat tele van ügyes és tehetséges fiatalokkal, a csaknem két méter magas Szőrös Ádám ígéretes veszprémi magasugró pályáját adta fel a dörögdi focipályájáért; a hazai mérkőzésekre sokszor több néző kíváncsi, mint egy-egy gyönge NB II-es meccsre. A DMSE évek óta jól szerepel a Magyar Kupában, magam is láttam tavaly a Celldömölköt szenvedni a fürge darazsaktól.
Fontos említést tenni arról az önkéntes és önzetlen segítségről, amellyel a taliándörögdiek másfél évtizeden át igyekeztek biztosítani a csapat sikeres szereplését: a nem csekély önerőből, saját kivitelezésben elkészült, még esztétikailag is kifogástalan öltözőépületről, a mindig szépen gondozott pályáról és környezetéről; a játékosok szállításáról az idegenbeli meccsekre – a szomszédos faluban lakó ifiknek még az edzésekre is –, a legkülönbözőbb kisebb-nagyobb adományokról. És persze az elmúlt nyolc évet egyáltalán túlélt vállalkozók anyagi, természetbeni segítségéről, ami nélkül sem benevezni, sem részt venni nem lehet a bajnokságban. A megyei első osztályban való szereplés minimális, „szegényházi” pénzbeli feltétele is legkevesebb évi 3–5 millió forint, egy falu számára tehát korántsem olcsó szórakozás, ha szeretnek focizni és kedvüket lelik a sportszerű megméretésben. Most azzal szembesültek a játékosok és a patrióta szurkolók, hogy már ennyi pénzük sem maradt a jövő évi bajnokságban való részvételre. Ilyen szegények lettek.
A realista és tájékozott dörögdiek tisztában vannak a közvetlen összefüggésről az elmúlt évek gazdaságpolitikája és a jelen anyagi helyzetük között, de mégis inkább a jövő kérdései foglalkoztatják őket. Kedvező változásokról szólnak a hírek a kiemelt látványsportágak, köztük a labdarúgás fejlesztéséről, erkölcsi-anyagi támogatásáról, mesés riportokat látni a sokasodó vidéki akadémiákról, ahonnan a hőn óhajtott focizsenik kirepülnek majd a reménybeli világhír felé. Kell a játék, nagyon kellene végre az önbizalmunkat, jókedvünket erősítő igazi, nemzetközi siker, hát csak gyakorolják a kapura lövést az ügyes kölykök.
De mi lesz azokkal az isten háta mögötti, szabolcsi, somogyi, netán Veszprém megyei kistelepülésekkel, ahol nemhogy milliárdos szponzorok nincsenek, tehetséggondozó megaberuházások nem történnek, de még arra sem jut pénz, hogy benevezzenek a következő évi bajnokságra? Pedig ők is fociznak, szeretnek és tudnak is játszani, sikeresek is a maguk helyén, és bizony megérdemelnék, hogy ne kelljen fiatalon, talán épp a csúcson abbahagyniuk.