Súlytalanság

Ha a ma rendkívüli, tisztújító kongresszust tartó MSZP kétségbe vonja, hogy tavasszal nem csupán fordult egyet a parlamenti váltógazdaság forgószínpada, hanem összeomlott a több ciklus óta megszokott pártszerkezet; ha könnyesre neveti magát, amikor a győztes valamilyen forradalmat emleget; nos, akkor vessen egy pillantást saját magára. Azon szerencsés kevesek például, akik jó helyen kapaszkodtak meg a pártlistán, nézzenek csak körül a T. Ház üléstermében, s emlékezzenek, 1994 nyarától mostanáig a szocialista frakciók mekkora helyet szoktak volt kihasítani a parlamenti patkóban. A választó többet üzent nekik áprilisban, mint hogy most ne ti kormányozzatok. Bizony azt is, hogy az új hatalom alkuképes ellensúlyának sem kelletek. Nem csoda, hogy ez a magyar baloldalként számon tartott közösség nem akar belenézni a vereség, a bukás feneketlen kútjába; ha megtenné, megszédülve, megbénulva mindenfajta politikai akcióra képtelenné válik.
Nem vagyok Lengyel László, nem ontom a jóslatokat, így azt sem mondom most, hogy az MSZP rövidesen eltűnik, vége, innen nincs tovább, ám bajban lennék, ha valamivel biztatnom kellene az eddigi kormánypártot. Az önkormányzati választás sem ígér sok jót a szociknak: az eddiginél jóval kevesebb helyért küzdhetnek meg a tavaszi bukás nyomasztó árnyékában. A pozíciójukat, jól fizető állásukat vesztő kádereik száma elérheti a kritikus tömeget, megrendítve az MSZP hátországát, múlt időbe téve az államszocializmus évtizedeiből örökölt legendás társadalmi beágyazottságot.
Az is igaz persze, hogy az imponáló repülőrajt után a Fidesz egyre nehezebben halad az elődök által aprólékos gonddal telepített pénzügyi-gazdasági-szociális aknamezőn, s a kedvezően fogadott orbáni akcióterv egyes pontjainak megvalósítása néha az ingoványon való keserves áthaladásra emlékeztet. De legkevésbé a szocialisták remélhetik, hogy a kormányzás nehézségei szavazókat terelnek hozzájuk. Az MSZP-t két oldalról ütik ellenzékből is fiatalos hévvel, kiszemelt szövetségesei árkon-bokron át menekülnek ölelő karjai elől, az elszámoltatástól való eszelős félelemnek pedig nyilván jó oka van. Az elmúlt nyolc év megrendítette a baloldal kormányképességébe vetett hitet, a csekély parlamenti súly pótlására alkalmas demokratikus eszközöket – utcai nyomásgyakorlás, népszavazási kezdeményezés, „demokrata körök” – meg azért bajos alkalmaznia, mert tegnap még maga bélyegezte meg ezeket, amikor az ellenzéki Fidesz élt velük.
Amikor arról hallunk, hogy a szocialista tisztújítást milyen lobbiküzdelmek, taktikázás, paktumok kísérik, jó, ha észben tartjuk: mindennek az ország jövője szempontjából nincs túl nagy jelentősége. Nem úgy van már, mint nem is olyan régen volt: a baloldali, balliberális politikai tábor, gazdasági és szellemi holdudvar sok évtizedes dominanciája szűnt meg tavasszal. Ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán nem fontos, amit a szocialista párt mond, csupán azt, már nem perdöntő. A szavának nincs akkora súlya, főleg nincs hitele. Gyurcsány Ferenc például azért is vadul oly nagyon a blogjában, mert valahogy fenn akarja tartani a rá irányuló figyelmet. Csakhogy ő most már nem az ország, hanem a párt problémája, kolonca, aki a totális hiteltelenség terhét az ellenzéki padsorokba is magával cipelte. Az MSZP-t nem tudja maga alá gyűrni, de a párt sem tud szabadulni tőle.
Mesterházy Attila ma minden bizonnyal pártelnök lesz, az elnyűhetetlen Kovács László ismét magas posztot szerez, Szili Katalin folytatja a rugalmas elszakadást, míg a nagy öregek és az ifjabb reménységek inkább kivárnak. Figyelem, nagy igazságot mondok: az MSZP-n csak a mindenre kiterjedő megújulás segíthet. Ilyesmi azonban ma nem várható.
Megújulás? Ugyan kivel? Ha lesz egyszer baloldali újjászületés e tájon, annak a mai MSZP csak eltakarítandó akadálya lehet.