Tiszti kaszinó

Igényes kiadványokat ont magából a felvidéki Méry Gábor egyszemélyes könyvkiadója, a Méry Ratio. A negyvenhárom esztendős fotóművészt nem könnyű szóra bírni – egyrészt állandóan úton van, Dunaszerdahely és Budapest között ingázik, másrészt azt gondolja, a leírt mondat is olyan, mint egy fotó: hosszasan el kell bíbelődni vele, hogy igazán jól sikerüljön.

Hány kilométert vezetett az utóbbi évben? Milyen kétlaki életet élni?
– Évente közel százezer kilométert megyek, de kétlaki életet nem élek. Budapesten lakom, a Csallóközzel a szívemben. Ott kezdtem a könyvkiadást, munkatársaim csallóköziek, így a kiadó műhelye azóta is Dunaszerdahelyen működik. Nem tudok jó munkát végezni személyes kapcsolat nélkül, ebből eredően heti néhány napot ott dolgozom. Sokat vagyok úton, de mindig otthonról hazafelé tartok. Ez akkor is így volt, amikor még volt határ a két ország között. Most is szabadon jövök-megyek, és ezt nem tudja behatárolni semmi, senki. A szabadság ugyanis az én felfogásomban a lelkekben létezik. Meggyőződésem, hogy Esterházy János, akiről az idei könyvhétre jelentetett meg a kiadó egy kötetet, lélekben a sok megpróbáltatás és bebörtönzés ellenére szabad maradt. Szabad volt akkor, amikor a szlovák parlament egyetlen képviselőjeként 1942. május 15-én az alkotmányi törvény ellen szavazott, amely a zsidóság kitelepítéséről szólt. Szabad volt, mert volt ereje a lelkiismerete szerint tenni, és ezt egész életével és halálával bizonyította. Sokunknak példát, utat mutathat, leckét adhat becsületből, emberi méltóságból, emberségből.
– Mikor került először fényképezőgép a kezébe?
– Nővérem esküvőjén. Tizenegy éves lehettem. Gyökeres György, a pozsonyi Új Szó fotóriportere, látva türelmetlen, kíváncsi tekintetem, kezembe adta fényképezőgépét. Úgy éreztem, valami nagy csoda van a dologban, és szerettem volna én is varázsolni. Ekkor készítettem először fényképet: a nagybőgősről a cigányzenekarból. Ez nagyon régen volt, azóta már a nővérem és Gyuri is beleveszett a kékségbe. Bennem talán akkor eredt a titkon dédelgetett vágy, hogy egyszer saját gépem legyen, és saját magam metsszem az időt egy térben, ahol azonban nem is az idő a meghatározó, hanem az emberi lélek. Addig nem nyugodtam, amíg bátyáimmal gimnáziumi ösztöndíjunkból orosz fényképezőgépet nem vásároltunk. A fényképezőgépben kiváló társra leltem – soha nem beszéltem sokat, a fényképezőgép pedig lehetővé tette, hogy érzéseimet, a világról alkotott véleményemet képekkel fejezzem ki. Sokat jártam a természetet, madarakat figyeltem meg, a vizet néztem. Első megjelent képem, mely a pozsonyi Hét című kulturális hetilapban látott napvilágot, ártéri erdőben fekvő, korhadt csónakot ábrázolt. Bordázott, elhasznált, öreg jószág, teli vízzel, hulló levelekkel – a benne lévő vízen megtört a fény, ettől volt igazán szép.
– Mikor lett fotóriporter?
– Az első megjelent kép idején még gimnazista voltam ugyan, de rendszeresen publikáltam fotót a Hétben és az Új Szóban. Miután Morvaországban leszolgáltam a kétéves katonaságot, és megüresedett a fotóriporteri állás az Új Szóban, jelentkeztem a munkára. Megkaptam, mert akkor már nem kötötték párttagsághoz. Izgalmas időket éltünk, 1989-ben megbukott a rendszer, és egyszerre minden lehetséges lett. Keletkezett egy űr, és ezt mi tölthettük ki, csak a szellem szabadságán múlt, hogy mivel. Rengeteget utaztunk, akkor ismertem meg a Felvidéket: falvait, szobrait, zugait, embereit, templomait. Napközben fotóztam, este laboroztam, nagyítottam. Nem volt számítógép, nem voltak asszisztensek, technikusok, a fényképkészítés minden szakaszát magam végeztem el. Gyönyörű idők voltak! Mindig a dolgok sűrűjében élhettem, véletlen folytán egy segélyszállítmánnyal Kolozsvárra utaztam, így tanúja lehettem a ’89-es romániai forradalom eseményeinek is. Erdélyt ekkor zártam a szívembe örökre. 1992-ben végigfotóztam Csehország és Szlovákia különválását, ott voltam Klaus és Meciar találkozásán, Bős–Nagymarosnál, a Duna elterelésénél. Történelmi időket éltünk, és úgy látom, hogy ezek a történések a mai napig hatással vannak a két ország kapcsolatára.
– Hogy került a Duna Televízióhoz?
– Pályáztam az akkor indult, Sára Sándor vezette Duna Tv pályázatán, operatőrként vettek fel. A Duna Tv-t még ma is olyan intézménynek tekintem, melynek küldetése van. Céljaival lélekben is azonosulni tudtam. Az ottani feladatom azonban nem tudott magával ragadni. A rutin felülírt minden szempontot, és ez nem boldogított. Úgy éreztem, a kamera nem kíváncsi a lelkemre. Ettől függetlenül e korszakomnak nagy volt a jelentősége más szempontból. Itt ismerhettem meg azt a két embert, akivel már felvidéki gimnazistaként lélekben barátságot kötöttem. A mai napig, ha egy filmet választhatnék a sok kedves közül, gondolkodás nélkül a Szindbádot választanám, amelynek Sára Sándor volt az operatőre. Ha ünnepet akarok varázsolni a hétköznapból, ma is megnézem. Sára Sándorra, aki akkor mentorként állt mellettem, ma is példaképként nézek fel. Cseh Tamással egy hosszú, „elhajló” éjszakán kötöttünk örök időkre szóló barátságot a székelyek szent helyén, a Madarasi-Hargitán, ahonnan a Duna Tv közvetítette a koncertjét. Megvártuk a hajnalt, Tamás sziú napköszöntő dalt énekelt. Utána körülnézett, tekintete megakadt rajtam, és rövid szünet után bejelentette, hogy ezentúl örök vendége vagyok tiszti kaszinójában. Ezt az éjszakát sok másik követte. Vidám-búslakodó, tépelődő, nemzetmentő gondolatokkal teli éjszakák voltak ezek. Legnagyobb fájdalmam, hogy a ma reményét nem oszthatjuk meg vele.
– Miért fogott neki a könyvkiadásnak?
– A könyvkiadás sorsszerűen történt. Lefényképeztem Lipcsey György szobrait, és úgy éreztem, hogy ezzel a munka nincsen befejezve. Megérintett a szellemisége, és éreztem, hogy ezt az élményt mással is meg kell osztanom. Elkészítettem az életművet bemutató albumot. Ezt követték más kiadványok, és ami közös bennük, az a bennem rejlő rejtett indíttatás, hogy összegyűjtsem, lejegyezzem, mindenhova elvihetővé tegyem szülőföldem alkotóinak, honfitársaimnak a munkáit, amelyek néha a kilátástalanságról, szomorúságról szólnak, de egy közös vonás mindig fellelhető bennük: a remény és az összetartozás.
– Szép könyveket készít. Soha nem csábította a nagyobb hasznot hozó olcsó tömegcikk?
– Miért is csábítana? Persze megnyugtató, ha egy könyvből sok fogy el, hiszen ezzel elértem azt a célt, hogy értéket és gondolatokat közvetítsek, és mi tagadás, jó érzés, ha a számlákat is rendezni tudom. De ennél talán még fontosabb szempont, hogy erősödjön a társadalmi igényesség. A könyvkiadás nemcsak szakma, hanem a minőség iránti igény is. Egy napon szeretnék úgy bemenni egy itthoni könyvesboltba, hogy ne hűljön ki a lelkem a következő pillanatban. Fotóművészként is tartalom és forma összhangjára törekszem, miért lenne ez más a könyveknél? A jó könyv legyen szép is!
– Fantasztikus albumok születtek a Jankovics Marcellel való együttműködésből. Honnan a kapcsolat?
– Évekkel ezelőtt készítettem egy falinaptárt Lőcsei Pál Utolsó vacsora című szoborkompozíciójáról. Mivel a lőcsei múzeumban nem tudták azonosítani az apostolokat, felkerestem Jankovics Marcellt, mert Jelképtár című könyvét ismerve úgy gondoltam, ő ezt egészen biztosan tudni fogja. De Jánoson, Jakabon és Júdáson kívül ő sem ismerte fel a többieket, hiszen hiányoztak az attribútumaik. A találkozás apropóján beleegyezését kértem, hogy kiadhassam nagyapja könyvét, akinek a trianoni békeszerződés utáni Pozsonyról szóló írásai az egyik leghitelesebb képet adják a két világháború közötti időszakról. Barátságunk eredménye idáig közel egy tucat kötet. Négy közülük a legkedvesebb munkáim közül való: a felvidéki gótikus szárnyas oltárok sorozat. Amikor az elsőt, a lőcsei Szent Jakab-plébániatemplom szárnyas oltárait fotóztam, nem is sejtettem, hogy e gótikus remekművek sorozatba rendezése szenvedélyemmé válik. A lőcsei a világ legmagasabb, több mint tizennyolc méter magas szárnyas oltára. Harmóniát sugároz ember és Isten között. Lőcsén hallottam, hogy Isten gyakran megpihen a templomban. Talán ez érintett meg és tart fogva azóta is a templomok fényképezésénél. Szent Erzsébet születésének nyolcszázadik évfordulójára elkészült a kassai dóm szárnyas oltárait bemutató könyv, ezt követték a bártfai Szent Egyed-templom és a szepeshelyi Szent Márton-templom szárnyas oltárai. Következik a szepesszombati Szent György-templom – Marcellel már tervbe vettük a terepszemlét. Gyermeki kíváncsisággal és izgalommal várom a most készülő új Toldi-kötetet is, Jankovics Marcell rajzaiban újraélesztve. Biztos vagyok abban, hogy Arany János szívét is melengetnék.
– Hogyan fog neki egy ilyen munkának?
– Miután megtörténik az engedélyek beszerzése, megvárom, míg eljön az a nap, amikor felébredek, és tudom, hogy most vagyok rá kész. A többi magától történik. A fotózáshoz szükséges csúcstechnika csak eszköz. A szakmai rutin fontos, de a munkafolyamat a szobrok és a fotós párbeszéde. A képek megelevenednek, az alakok beszélnek hozzám.
– Melyik a kedvence a Méry Ratio kiadványai közül?
– Legtöbbjükhöz a szerzőkkel való különös kapcsolat fűz. A sors két tündérrel is megajándékozott. Gróf Nádasdy Borbála az egyik, a másik Prokopp Mária, akivel a Magyar Királyság középkori falképfestészetét dolgozzuk fel. Eddig öt kötetünk jelent meg. Új, már elindult tervünk a székelyföldi középkori freskókat ismertető album.
– Beszéljünk a hasonmás kiadványokról – elfeledett könyvek kapnak új életet, könyvtörténeti ritkaságok válnak mindenki számára elérhetőkké. Miért szánt időt, energiát és pénzt erre a drága műfajra?
– Vályi András topográfiai munkája, a majdnem tizenháromezer helységet három kötetben megjelenítő Magyar Országnak Leírása több mint kétszáz évig nem jelent meg újabb kiadásban. A Magyar mágnások életrajzi és arczképcsarnoka, Vereby Soma műve száznegyvenhat évig készült. A magyar könyv történetében ennek a kiadványnak a sorsa nem hasonlítható máshoz. A szerző, az egykori hadbíró az 1867-es kiegyezést siettető buzgalmában, a magyar arisztokráciával kapcsolatos előítéleteket és balfogalmakat eloszlatandó szándékkal 1860-ban olyan füzetsorozat kiadásába fogott, amelyben a rajzfejedelem Barabás Miklós és más mesterek által készített kőnyomatos portrékhoz megírta a zengzetes életrajzokat. A könyvtörténet kilenc ilyen füzetről tudott, mígnem a közelmúltban kiderült, tizenhárom füzet jelent meg. Akadt valaki, aki ezeket annak idején egybeköttette, de mindössze két teljes példányt ismerünk a könyvből (az egyik az Országos Széchényi Könyvtárban, a másik magántulajdonban van). A Hazai vadászatok és sport Magyarországon című, 1857-ben megjelent könyv szerzői, gróf Andrássy Manó és társai – köztük Podmaniczky Frigyes báró és gróf Sándor Mór, a híres „ördöglovas” – az eltiport szabadságharc után díszes művel cáfolták a bécsi udvar azon politikáját, amely szerint ami a magyarból maradt, az nemsokára végérvényesen az osztrák nemzet része lesz.
– Szóba került Cseh Tamás, ezért tőle idéznék: „hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul / kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul…” Elfogynak a magyar olvasók a Kárpát-medencében?
– Sötét napjainkban mi is ilyeneket gondoltunk, és Herder is mondott már ilyet. Mindezek ellenére tudom, hogy van világosság, hit és remény.
– Jelenleg a magyar vagy a szlovák állam ad több támogatást a Méry Ratiónak a magyar nyelvű könyvek kiadásához?
– Sajnálom, hogy a mai aktuálpolitika és a sajtó a szlovák–magyar konfliktustól hangos. Magam azt tapasztalom, hogy a szlovák minisztérium döntéshozói is ismerik a különbséget a kulturális érték és a tömegtermék között. Eddig számíthattam támogatásukra. Remélem, a jövőben ezt elmondhatom az anyaországról is.