Új életet lehelni a régi anyagokba

Zsigmond Adél a végletek embere; saját bevallása szerint művészetében és magánéletében is ellentétes világok közt táncol, folyamatosan keresi a helyét. A csíkszeredai textilművész (a kolozsvári Művészeti és Formatervezői Egyetem elvégzése után most a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem DLA-iskolájának végzőse) első önálló kiállítása június 25-ig látható a budapesti Fészek Művészklubban.

A Rekollekció című kiállítás elnevezése önmagában is beszédes. A nagyanyjától örökölt stafírungból formált ruhaköltemények csipkéi, hímzései fölött egy textilre varázsolt asszonyi portré őrködik. Nem nehéz kitalálni, kinek a képe ez.
– Így van: a nagymamámé. Egy régi fotóeljárással hívtam elő a lényét ezen a törölközőn, amit ő szőtt, ő csipkézett, s amibe ő hímezte bele a monogramját. A kiállítást – amit Molnár Évának köszönhetően rendezhettem meg a Fészek kupolatermében – a nagymamám emlékének szenteltem, és bár ezt a törölközőt már sokkal régebben elkészítettem, mint a ruhákat, az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy ennek is itt a helye.
– Nem sajnálja megmártani ezeket az értékes anyagokat a fogyasztói társadalom, a divat világában?
– Épp ellenkezőleg. Az az igazán érdekes, hogy ezek a textíliák pont ennek a fogyasztói attitűdnek köszönhetően mentek ki a használatból, s én most mégis a divat erejével keltem új életre őket. Ezek nem hordható ruhák, sokkal inkább autonóm alkotások. Nagymamám úgy képzelte, hogy ágyneműként használom majd az örökségét, de az én gondolkodásom már olyan más, és ezek annyira megérett anyagok, hogy nem érzem úgy, hogy a mindennapokban kellett volna felhasználnom őket.
– Én nem vagyok meggyőződve arról, hogy a Rekollekció darabjai ne lennének hordható ruhák…
– Valóban, igyekeztem a mai öltözékek vonalaira formálni őket, csak éppen az anyaguk nemessége miatt nem használhatók a hétköznapokban. Egyébként a nagymamámtól örökölt textíliák semmilyen erőszakos beavatkozáson nem estek át. Nem szabtam át őket, csak igyekeztem finoman kifejteni és
összeölteni őket a szükséges pontokon, így akármikor visszaalakíthatók. Nagyanyám Csíkdánfalván élt, de Madarason született. A kor rendje szerint érdekházasságot kötött, aztán kulákként kisemmizték őket mindenükből. Nagy erő volt benne, asszony létére szobafestő lett, ő meszelte a falu házait, még a templomot is. Idős korára ápolásra szorult, gondozókat fogadtunk mellé, akik széthordták az értékeit. Ezért is döntöttem úgy, hogy a pár anyagot, ami megmaradt, ilyenformán mentem meg a jövőnek.
– A hétköznapokban is jellemző önre ez a gondolkodásmód, ami a tárlatot is meghatározza?
– Jellemző rám a nosztalgia, munkáimban megjelenik a hagyományőrzés szándéka, de igyekszem megújítva átmenteni a régi motívumokat, hiszen abban a formában, ahogy a népművészeti tárgyak megszülettek, már elavultnak számítanak. Ha azt akarjuk, hogy ne merüljenek feledésbe, ránk, formatervezőkre vár a feladat, hogy új életet leheljünk beléjük. Épp a közelmúltban folytattunk vitákat az egyetemen arról, hol tart a magyar dizájn. Más országok előttünk járnak ezen a területen, hiszen tudják, valami attól lesz igazán jó, hogy megvannak a gyökerei.
– Miket készített eddig?
– Kolozsváron két irányba is szakosodtunk, én a ruha mellett a szövés szakot választottam. A kolozsvári egyetem nem fektet akkora hangsúlyt az eladhatóságra, inkább képzőművészeti beállítottságú, s én ennek köszönhetem azt a látásmódot, amellyel dolgozom. Ott olyan rengeteget szőttem, hogy kicsit elegem lett belőle, és csak egy dublini ösztöndíj alatt kezdtem újra a szövés felé fordulni. Formálható anyagokat akartam készíteni, amelyek alkalmasak arra, hogy belsőépítészeti kiegészítőkként szolgáljanak. Damillal, foszforeszkáló fonalakkal és vékony fémszállal dolgoztam, ami alkalmat ad a szabad formai játékokra. Hangulatvilágításhoz, lámpaburákként, térelválasztókként funkcionálhatnak ezek az alkotások. Pénteken Csíkszeredában nyílt egy, Piros Borókával közös kiállításunk, ahol ezeket a műveket állítottam ki, de majd Budapesten is be szeretném őket mutatni.
– Tudja már, hogy merre indul az egyetemi tanulmányok után?
– Már az egész gyerekkorom két világ közt ingott. A nagymamám révén a falusi szokások, anyukám részéről pedig egy viszonylag nagy város életmódja hatott rám. Máramarossziget nagyon különbözik Székelyföldtől, ott még a vonat füttye is másként szól. Érdekes módon az egész életemben elkísérnek ezek a kontrasztok, még a monogramomban is megjelenik a két véglet: Zs. A. Szeretek két világ, két különböző hangulatú hely közt járkálni. Hogy Pest vagy az otthon vonzása erősebb, persze nehéz lenne megmondani. Talán még külföldön kellene tapasztalatot szereznem. Hiszek abban, hogy az élet eldönti, hol ad nekem esélyt. Az elmúlt hónapokban különböző elhatározások születtek bennem. Volt, amikor úgy gondoltam, biztos vagyok abban, hogy haza kell menjek, hogy nem választhatom én is az elgyökértelenedést, aztán úgy gondoltam, megoldható az ingázás, de most már ez az elméletem is megdőlt. Szeretnék divattervezéssel foglalkozni, de érdekelnek a belsőépítészeti kiegészítők is, ugyanakkor biztos, hogy mindkét vonalat alapvetően képzőművész szemszögből kezelném. Az sem véletlen, hogy a Rekollekció kiállítás kissé díszletszerű lett, hiszen a jelmez- és díszlettervezés is foglalkoztat.
– A tárlatnak címet adó recolligo szó katolikus lexikon szerinti értelmezése: időszakonkénti visszavonulás a lelki összeszedettség visszanyerésére és fokozására. Valóban elmélyülés, lelki feltöltődés volt erre a kiállításra készülni?
– A művészet gyógyító hatása most teljes egészében érvényesült az életemben. Az elvégzett munka önbizalmat ad és megnyugtat.