Zászló

Nemzeti színű zászlócskával díszített német és holland kocsival is találkoztam tegnap. Nem Berlinben és nem Amszterdamban, hanem Magyarországon, az M0-son. A divat négy éve, a németországi labdarúgó-világbajnokság idején született, amikor a német sofőrök fele érezte szükségét, hogy a zászló kitűzésével is kifejezze kötődését a német válogatotthoz. A németek egy részének a vb után sem akaródzott levonni a kicsi lobogót, ezért figyelmeztetni kellett őket, szép az együttérzés eme hirdetése, de véget ért a világbajnokság, a zászló így már legalább annyira kihívó, mint felhívó.
A szokást azonban nem lehetett elnyomni. Sőt, más országok autósai is átvették. Két éve, az osztrák–svájci közös rendezésű Európa-bajnokságon, igaz, nem olyan mértékben, mint Németországban, nemcsak a házigazdák, hanem többek között a spanyolok, a portugálok és a törökök is kitűzték a lobogót. S lám, most, 2010-ben német és holland autósok Magyarországon is büszkén hirdetik ekképpen a hovatartozásukat.
Csak a jelenség, a kifejezés újszerű, a mozgatóerő évtizedek óta megfigyelhető. Manapság a labdarúgás a nemzeti önazonosság és összetartozás egyik legfontosabb, ha nem az első számú hordozója.
Akár tagadják, akár nem, a bevándorlókhoz fűződő viszony Németországban is megosztja az embereket. Akik hosszú éveken át sokszor nyakatekert, izzadságszerű magyarázattal állnak elő a tolerancia jegyében, azoknak most nem kell mást tenniük, csak sorolni a Nationalelf tagjait: Podolski, Klose, Boateng, Khedira, Özil, Cacau… Németország velük, sőt nekik köszönhetően eredményes a világbajnokságon. Franciaországban a labdarúgó-válogatott egyenesen a multikulturalizmus szimbóluma: ha vannak is nehézségek, a bevándorlók végeredményben erősítik a francia nemzetet. Az elmúlt hetek nagy felhördülése nem csupán a kékek kudarcának szól, hanem annak is – mert a tolerancia olyan, mint a bot: két vége van –, „ezek” merészelnek ilyen gyengén, lélektelenül futballozni francia szerelésben? Az ember, ha nemzetben gondolkodik, attól az érzéstől is nehezen szabadul, hogy a szlovák válogatott sikere az asszimiláció mezsgyéjén egyensúlyozó magyar fiatalok tömegeit szólítja a túlsó partra. Néhány sör és harsány szlovák nyelvű társaság hatására könynyen kiszalad az ember torkán az önfeledt üvöltés: Slovensko, dotoho! – amitől a hétköznapokon még elszégyellné magát, s ami ugyanakkor akár életre szóló élményként szolgálhat.
A labdarúgás éppen annak köszönheti hallatlan népszerűségét, hogy egyszerre globális és nemzeti. Igazán sikeresnek azon nemzetek érezhetik magukat, amelyek mindkét áramlatból hasznot húznak, illetve erőt merítenek. Mint most a németek. Mert legyen bár az angol a földkerekség legnívósabb bajnoksága, ne legyenek kétségeink afelől, hogy az átlagos angol drukker a Premier League évtizednyi klubdiadalait odaadná egy világbajnoki aranyéremért.
Óriási erők feszítik azokat a kicsi zászlókat. Más, amikor csak látjuk, elámulva nézzük a kitett lobogót, és teljesen más, amikor mi magunk tűzzük ki. Felülről vagy belülről – nem vitás, hogy melyik a nyerő.