Zöld kopjafák

S Z Ó L Ó

Döbbenetes érzés újranézni a képeket. Ratko Mladics, a barbár gyilkos tényleg együtt pálinkázott (rakizott) a holland békefenntartókkal, alig órákkal azt megelőzően, hogy halomra lőtték az elvben védett Srebrenicába menekült bosnyák férfiakat és fiúkat. És tényleg filmfelvételek készültek róla, nem utólag játszották el, hasonmásokkal a jelenetet. Rendben, a holland kormány később lemondott, beismerve katonái kudarcát, de ez nem vigasz. Ha pofon vágunk valakit úgy, hogy az orra vére is elered, majd azt mondjuk, bocs, ez is alighanem kevés. Ha egy hét alatt egyetlen faluban nyolcezer embert mészárolnak le, akkor nem tudom, létezik-e a bocsánatkérésnek bármilyen foka, amit értékelni lehet. Még akkor is, ha a holland kéksapkások nem elkövették, csak ölbe tett kézzel végignézték a vérengzést. De hát tudtak is ők bármit arról, mi az a háború…
A népirtás pontosan tizenöt éve történt.
Emlékszem, a tizedik évfordulón rengetegen voltunk, akkor eljött Borisz Tadics szerb elnök is, fejet hajtott, ő végül is megtette, amit szerbként megtehetett. Épp az előző napokban fedeztek fel újabb tömegsírt, alig néhány kilométerre az emlékparktól, fent, a dombok között. Első ránézésre csak mező volt, virágokkal, legelésző tehenekkel, a távolban felsejlő házakkal. Vajon akik ezekben élnek, tényleg nem láttak semmit, nem hallottak semmit? Vagy csak csend volt és halál azon a forró nyári héten? Az is évekig titokban maradhatott, hogy a tömegsírok többségét kisvártatva felnyitották, a maradványoknak pedig újabb gödröket ástak, így nehezítve a feltárást, azonosítást. Mert akkor már sejtették a gyilkosok, hogy előbb-utóbb elszámoltatás következik.
Aztán néhány lépés, s feltárulkozott a mélyebb réteg, alig ötven centivel a felszín alatt. Cipők, bennük lábszárcsonttal, ruhafoszlányok, papírlapok maradványai és koponyák, kilenc milliméteres lyukkal a közepükön. Némi tétovázást követően fotózni kezdtem, a sokkoló látványt mégiscsak meg kellett örökíteni. Aztán a felvételek nem jelentek meg, a képszerkesztő szerint ilyen durva képek nem valók az újságba. Nem értettem egyet vele, hiszen ezek nem egy fatális baleset vagy pusztító járvány maradványai, amelyeknek mindenki elejét vette volna, hanem a felfoghatatlan emberi brutalitás, barbárság bizonyítékai. S azt hiszem, képtelen vagyok a szó fegyverét úgy forgatni, hogy érzéseimet és a bennem fortyogó indulatot akaratom szerint megfogalmazzam. De ezek a képek leírnak mindent úgy, ahogy vannak, naturálisan, gyomorforgatóan.
Aznap este a bratunaci Fontana szállodában aludtunk, ahová 1995 júliusában Mladics és pribékjei is visszavonultak. A szebb napokat látott épület valójában egy dohos romhalmaz volt, a tapétán kiütött a penész, a mennyezetről csepegő víztől szétmállott a padlószőnyeg, a szoba egyik ablakát nem lehetett kinyitni, a másikat becsukni. S ami a legrosszabb: mindent átitatott a több éve itt rekedt áporodott, poshadt szag. Vagyis belülről rohadt szét az egész szerkezet. Éppúgy, mint Jugoszlávia.
Az évfordulókon ma már az emlékezésen van a hangsúly, de ami tizenöt éve Srebrenicában történt, még nem a történelem része. A feszültség továbbra is érezhető, a bosnyákok (már akik megmaradtak, visszamerészkedtek), ha tehetik, nem mennek be szerb falvakba, szerbek a bosnyákba. A bosnyák–horvát konföderációból, valamint a vele egy országban létező boszniai Szerb Köztársaságból összerakott Bosznia-Hercegovina mesterséges állam, rendkívül bonyolult kormányzati struktúrával, működtetése tizenöt év múltán is csak nemzetközi bábáskodás mellett lehetséges. A szerbek többsége kiválna, és a bosnyákok, horvátok együttélése is rossz emlékektől terhelt – a hídjáról híres Mostarban például egymást gyilkolták. És ma is halljuk azokat a hangokat, amelyek szerint a srebrenicai vérengzés nem történt meg, vagy legalábbis nem úgy zajlott, ahogyan mi tudjuk.
Ám az emlékparkban már ezrével sorakoznak az egyforma, zöld kopjafák.