Telefonon beszélgetünk, mert a tegnapi sajtótájékoztató hivatalos része után villámgyorsan távozott. Miért?
– Mert úgyse kíváncsi rám senki sem.
– Miből gondolja? Íme, az ellenpélda…
– Inkább kivételes eset. Évek óta megszokott forgatókönyv, hogy az újságírók rendre az ismert arcokat faggatják, akikre cseppet sem vagyok féltékeny, de úgy gondolom, mi, sprinterek is nagyobb figyelmet érdemelnénk. Sokan szerintem még azt sem tudják, hogy a kétszáz méter immár olimpiai táv, mindenesetre számomra érthetetlen, miért szorulunk még mindig háttérbe – a szponzoroknál is.
– Talán majd ha újra jönnek az eredmények. Kétszázon ugyanis inkább addig voltunk jók, amíg ez a műfaj gyerekcipőben járt.
– Nem járt gyerekcipőben. A kezdetektől fogva mindenki komolyan vette a kétszázas számokat. Nem az volt a leosztás, hogy a jó kajakosok, kenusok ötszázon és ezren indulnak, kétszázon pedig a fakezűek. Az nyert sprintben, aki a legjobb volt. Avagy sprintben is a legjobb volt. Ha itt nem lett volna értéke a győzelemnek, akkor az elmúlt évtized egyik nagy alakja, az olimpiai bajnok német Rauhe ugyan miért erőltette ezt a távot? A fehérorosz Pjatrusenka és Mahnyev, akik Pekingben kettő, a tavalyi vb-n négy aranyat zsebeltek be, pedig először itt voltak eredményesek. Azzal sem értek egyet, hogy a közelmúltban nincsenek sikereink. Rendben, az előző év nem alakult jól, 2008-ban pedig olimpiát rendeztek, de 2007-ben nyertünk a négyessel, egyéniben Gyertyános Gergely harmadik, velem kettesben pedig negyedik lett. 2006-ban Boros Gergely úgy végzett negyedikként Szegeden, hogy az élen haladva a hajrában megbillent. Nem mi lettünk gyengébbek, a nemzetközi mezőny fejlődött nagyon dinamikusan. De nem kerültünk behozhatatlan hátrányba. Az idén már bizonyítottunk már azzal, hogy Dombi Rudolffal bronzérmet szereztünk az Európa-bajnokságon.
– Az ön pályafutásában tehát nem hozott jelentős változást, hogy a kétszáz méteres futamok felkerültek az olimpiai programba?
– De igen. Ha nem történik így, valószínűleg abbahagyom a kajakozást.
– Tehát az a célja, hogy negyvenévesen ott legyen Londonban?
– Mi más lehetne? Ám emiatt nem fogok görcsölni, a kajakozás nekem így is rengeteg élményt adott.
– Amikor tavaly kiderült, hogy változik az olimpiai műsor, mi volt az első gondolata? Örült, vagy bosszankodott, hogy ez miért nem következett be hamarabb?
– Mint utaltam rá, nincs miért bosszankodnom. Esélyt kaptam, amivel megpróbálok élni.
– Mostantól már kizárólag kétszáz méterre készül? Merthogy az első világbajnoki érmét, egy bronzot még kajak kettes ezer méteren szerezte Szijjártó Istvánnal, s két olimpián, Athénban és Pekingben is részt vett.
– Igen, az idén először csak kétszázra készülök. Itt van a legtöbb esélyem, nincs értelme szétforgácsolni az erőmet.
– Az évek múlásával hogyan dacol?
– Bőven vannak példák arra, hogy kajak-kenuban közel a negyvenhez, vagy azon túl is lehet az ember eredményes. Elsőként az olasz Josefa Idemet illik említeni, igaz, a női mezőny azért más. A háromszoros olimpiai bajnok Antonio Rossi Pekingben negyvenévesen lett negyedik az olasz négyessel, s Rajna András is harminchat éves volt már, amikor Atlantában tagja volt az ezüstérmes négyesnek. Gyorsabb már nem leszek, de ez pótolható más képességek fejlesztésével.
– Az ereje pedig ránézésre mit sem kopott.
– Pedig ma már nem tudok 195 kilót fekve kinyomni, igaz, a 150-nel sem gyűlik meg a bajom.
– S mi a magyarázat arra, hogy az erejét csapathajóban sokkal jobban tudja kamatoztatni? Az idén például az országos bajnokságon egyesben csak hetedik lett, a kettest viszont meggyőző fölénnyel nyerték Dombi Rudolffal.
– A technikám sohasem volt kifogástalan, ám csapathajóban erre nem kell annyira összpontosítani. Ha egy jó stílusú, gyors kezű sztrók ül előttem, mint amilyen Dombi Rudi, akkor gond nélkül lekövetem, s mindent beleadok.
– Poznanban mi a céljuk?
– Magunkkal szemben is elvárás, hogy jussunk be a döntőbe, ahol aztán bármi megtörténhet.
origo.hu
Kígyó miatt rettegtek Lentiben, futótűzként terjedt a hír
