Borostyán Imre boldogsága

Nagyjából így képzeltem el a boldogságot. Csak azt nem hittem volna, hogy remetének kell állnom érte – ezekkel a mondatokkal summázta életének fordulatait s a bennük rejlő tanulságot egy interjúban a hetvenes évek végén Borostyán Imre hatvankilenc éves nyugdíjas, akit akkoriban Esztergomban többnyire valóban csak remeteként emlegettek. A Pilisben élt, akkor már éppen öt éve, jó háromnegyed óra járásra a várostól, egy maga eszkábálta kunyhóban, amelyet innen-onnan gyűjtött bútorokkal, tárgyakkal rendezett be. A szó szoros értelmében nem is volt remete, hiszen nem az erdőben élt, vagy barlangban, mint hétszázötven évvel korábbi elődje, Özséb, aki esztergomi kanonokból vált remetévé, hogy azután megalapítsa a pálos rendet. A remetéket jellemző hit azonban belőle sem hiányzott, egyik feljegyzésében – mert nem csak szívesen olvasgatott vagy rádiózott, de olykor gondolatait is lejegyezte – így fogalmazott: „Az Isten-hit megnyugtató. Jobbat elképzelni sem tudok, ha az élet minden jelenségére magyarázatot akarok.”
Élete egyébként, egészen nyugdíjba vonulásáig, igazi közép-európai sorsként alakult: az uradalmi cselédek gyerekeként született fiatalembert sok minden érdekelte, tanult ember mégsem vált belőle. Két asszonya volt, azok gyerekeit nevelte, de mindkét kapcsolatból kilépett egy idő után, mert „nem így képzelte a boldogságot”. Nyugdíjasként, magára maradva az albérletéből kitették, szociális otthonba nem vették be, lakáshoz nem juthatott. Így lett remete – egyébként törvényesen, mert szerencsésen meg tudott venni a hegyoldalon egy cipőpertlitelket, amelyen kalyibáját fölépítette. Megismerte az erdőt, a szelek forgását, az idő változását. Volt tiszta forrásvize, és voltak „saját” állatai. Balla András Pro Urbe Esztergomért, Balogh Rudolf-díjas, 2009. évi fotográfiai nagydíjas fotóművész, aki 1974-ben találkozott vele egy havas téli napon az erdőszélen, s akinek köszönheti a világ, hogy a remetét egyáltalán ismeri, úgy véli, „Borostyán Imre egy teljesebb, de százszor nehezebb életet élt az átlagnál”. A remetéről készült első képsorozat bemutatása a Fiatal Művészek Klubjában 1977-ben revelatív élményt adott a látogatóknak, hiszen, ahogyan Fábián László fogalmazott, a fotós által különösnek vélt „életforma és fényképtéma modellezési lehetőségét kínálja egy olyan alapállásnak, amely nemcsak az éppen aktuális diktatúrával szemben, hanem minden totalitárius szisztémával szemben radikális alternatívát kínál.” 2005-ben íródtak e sorok Borostyán Imre utóéletéről, akkor, amikor már a globalizáció, a fogyasztói szemlélet eluralkodása is hozzájárult ahhoz, hogy „egyszerűen emblematikussá sűrűsödött a ballai Borostyán Imre” alakja. Vagy éppen az a magatartás, amely magára a fotósra jellemző, hiszen aligha kétséges, hogy évtizedesnél hosszabb kapcsolatuk során a remete alakján keresztül önmagáról mondott el másként el nem mondható vallomásokat a fotóművész, a legszemélyesebb én-regénnyé változtatva a fotóregény, vagy éppen a hetvenes években éppen divatba jövő fotószekvenciák műfaját.
Balla András felvételei, amelyekből nemrégiben átfogó, a művekről szóló írásokkal kísért válogatás jelent meg A remete című kötetben, a kortárs magyar fotográfia kimagasló teljesítményei közé tartoznak. A fotók, amelyek közül az egyik sorozat a remete nyolcvanadik születésnapján készült, szembesítve őt egy évtizeddel korábbi alakjával, végigkísérik Borostyán Imre útját a kanyargós erdei ösvényeken, amelyek helyett azután, élete utolsó éveiben mégiscsak a városi aszfaltot, a szociális otthon „nyugalmát” választotta. Lélekben azonban valószínűleg örökre a pilisi kalyibában maradt.
Így hát igaz, amit Kincses Károly ír, azaz, hogy a fotográfus és képeinek hőse megtették a magukét, és most már másokon a sor. Másokon, azaz rajtunk, akik ahogyan Makovecz Imre fogalmaz, ma is némi irigységgel nézzük Balla András képein a remete alakját. „Miért? Mert a Teremtővel való kizárólagos együttlét megjavította egészségét, és nem tud – s nem is akar – többé hazudni, se magának, se másnak. Balla ezt a különös társas magányt rögzítette, és elküldi azoknak, akik panaszkodnak és hazudnak, és a pénzt mohó szerelemmel szeretik. Kívánom, hogy ezt a könyvet a kiadó gyorsan és mohón meggazdagodott embereknek küldje el – ingyen.”