Emlékkertész

Szigetvilág Erős képzelet szüli az okokatMontaigne

Szattyánbőrből készült a kis cipő, amelyet életében először a babára adtak. A csontgombos, selyemmasnis, rézszeges cipellőcske a kis Tolnay Rózsi (később Tolnay Klári) első leánydísze volt. Megőrizte az idő és a gondos anyakéz. Így eshetett meg, hogy amikor Balla István bőrös iparművész harmadjára is becsengetett a Fejér György utcába, hogy fejet hajtson rajongottja előtt, megkapta ajándékba a topánkát. Az előzmény korántsem a véletlen műve. Balla bőrkombinátor éppen az operaház vörös szalonjában állította ki az országban egyedülálló bőrszobrait, feszes marha-, bivaly- és kecskebőrre piktúrált képeit, Tolnay művésznő, aki gyakori vendége volt a hazai vernissage-oknak, s akinek fogva tartotta tekintetét az új csoda, letámadta a művészt: a kesztyű, a csizma, a hidegtől óvó bőrkabát anyaga miként feszülhet fel a falra új minőségben?
Balla István, a szemérmes művész – aki minden kiállításán (a múlt héten nyílt Mohorán a századik) képei, szobrai mögé bújva szemlélődik – titkát, amely a bőrök mesés átalakulását rejti, nem szívesen fedte fel. Tolnay Klári volt az első, aki az előkelő vörös szalon vendégfoteljében a bőrművészet rejtekébe tekinthetett. A tünemény Tolnayra tett hatását most elodázzuk, hogy a tárlaton megkötött barátság nyomába szegődhessünk.
Balla István erre így emlékezik. „Munkáimon keresztül engedett magához közel. Nagyvázsonyban már ő nyitotta meg soron következő kiállításomat. Úton-útfélen anekdotázott. Kit pártfogolt az életinduló ifjak közül Honthy Hanna, Blaha Lujza, előadta saját pikáns históriáját Heltai Jenővel, aki kamasz lány korában a Magyar Színház igazgatója volt. »Az úgy történt, hogy fiatalkoromban én is fűhöz-fához futottam, hogy segítsen a színészi pályára. Heltai, még mielőtt megszólaltam volna, tetőtől talpig felmért, és biztatóan bólogatott. Szép kislány voltam, mindenkinek megakadt a szeme rajtam. Hatalmas bőrfotelben szivarozott a mester. Rekedtesen megszólalt:
– Emeld fel a szoknyád!
Meghűlt bennem a vér. Picikét följebb húztam a szoknyát.
– Na, még!
Ruha pár centit föl… Heltai kikelt magából.
– Feljebb, ha mondom!
Elöntött a düh meg a keserűség.
– Én színésznő akarok lenni, és nem kurva!«”
Nagyvázsonyban a kiállítás után elégikus hangulatban volt Klárika. Márai-olvasmányaiból idézett. Balla István csak jóval később fejtette meg monológjának talányát. „Ahogy öregszem, úgy hullik le rólam minden felesleges, mindaz, amit korábban fontosnak, lényegesnek hittem. Olyan vagyok, mint a léghajós Márai Naplójában, aki egyre magasabbra emelkedik, de ehhez a kosárból egyre több dolgot kell kidobálnia: először a homokzsákokat, majd a személyes holmijait, végül még a fogkeféjét is. Egyre feljebb és feljebb emelkedem, de közben tudom: közel az út vége. Kicsit már befejeztem…”
Balla István a rejtélyes mondatokból azt szűrte le, hogy közeledik Tolnay Klári nyolcvanadik születésnapja, elérkezett a felmutatás ideje. A cipellőcske mint gondolatserkentő már ott volt a vitrinben, érdemes hát szaporítani az emlékeket. Tolnay Klári szívesen megvált tárgyaitól. Amikor a fiatal iparművész életmű-kiállításra ajánlotta a becses ereklyéket, a művésznő szíves igent mondott. Balla szinte mindent el tudott hozni: a családi ezüstöt, címeres leveleket, okiratokat, kitüntetéseket, még a kiszolgált vezetői engedélyt is megkapta. Az emlékláda egyre gazdagodott; a színházak is leemelték jelmezpolcaikról Júlia gyöngyös fejkendőjét, sikerült rátalálni Blanche pongyolájára A vágy villamosából. A csodával határos módon a Madách Kamarában fellelhető volt Nóra kosztümje a tarantellával és a legyezővel együtt. Az utolsó percben – mert szét akarta bontani – került ki a varrónő ollója alól az Ők tudják, mi a szerelem Estellájának vállkendője.
Beszédes fotók, színházillatú selymek, hódítóan koppanó cipők, titkokat rejtő vállkendők, férfitekinteteket babonázó kalapok, púderpuffok, karcsú öltözőasztalkák és megannyi, a néző szolgálatára álló színpadi kellékek váltak az emlékezet élő bizonyságává a Várszínházban, köszöntendő a nyolcvanesztendős színészkirálynőt. Tolnay Klári itt is – mint mindenütt – csak rejtve viselte a kortársi hódolat királynői koronáját. Az ünneplés zavarba ejtette. Perlekedett is Ballával, Márai volt az ügyvédje: „Azt, amit nincs kinek elmondani, leghelyesebb nem mondani el senkinek. Arról illik hallgatni, arról, tehát magunkról.”
A kiállítás végül is szeretetadományként utazott városról városra, miközben – túl a nyolcvanon – négy szerepben is fellépett az élő legenda, bizonyítva azt, hogy a múlás nem elmúlás. Nyugodt, csöndes öregkor, virágpalántázás a balatonalmádi nyaralóban? A fénytelen hónapokban pedig türelemjátékok: horgolás, kötés, rejtvényfejtés, pasziánsz és főzőcske? Az egyhangú öregkornak nem ezt a menetrendjét választotta Tolnay Klári, hanem fordított magának színdarabokat, amelyek arról szóltak, hogy a színház zsarnoki természete által megrabolt asszonynak időskorára a színpad mégiscsak visszaadta kincseit: a női létezést, a szerelmet, a szenvedélyt, az esélyt arra, hogy még mindig büszkén hirdethesse: „annak örülök, hogy még nő vagyok”.
Balla István a hivatott emlékkertész státusát 1998. október 29-én nyerte el. Ekkor költözött új színházba Tolnay Klári, hogy kifürkéssze, mi a jelenlegi műsorrend az égi teátrumban, kapott-e méltó feladatot Csortos Gyula, érti-e a rendező Bajor Gizi szeme villanását, figyel-e a felhők mögött trónoló színidirektor Darvas Lili érzékenységére, kapott-e kimenőt Kabos Gyula és Latabár Kálmán, mert a könnyes kacagásra éhes nép nem hagyta őkelméket pihenni.
Megfogadva Tolnay Klári haragos testamentumát – bérletszelvénnyé pedig ne süllyesszetek! –, az iparművész útra kelt, és meg sem állt Mohora községig, amely Balassagyarmattól tíz kilométerre, a Cserhát hegységben, a Feketevíz-patak völgyében fekszik. Itt töltötte gyermekkorát a színésznő, itt volt kúriájuk, amelyet azonban az idő rombolni kezdett. Balla e háztól kőhajításnyira tornácos parasztkúriát fedezett fel – egykori tanítói lakást –, és nyomban megvásárolta. Kereken tíz esztendővel ezelőtt Mádl Ferenc köztársasági elnök – Tolnay Klári tisztelője – nyitotta meg a művésznőről elnevezett emlékházat, amelynek immár három szobája, színig megtöltve relikviákkal, Tolnay Klári kortársait színpadi szerepek, filmek eleven átélésére, a fiatalabb generációt pedig képzeletjátékra invitálja tavasztól késő őszig.
A Tolnay Klári-emlékház látnivalója állandóan gyarapodik. Megindító históriája van például a zongorának. Történt pedig nagyon régen, amikor a művésznő már nem ült le a hangszer elé, hogy a családi instrumentumot odaajándékozta egy kislánynak. Pedig a bécsi zongora a Tolnay család története legszebb korszakának volt főszereplője. Erről így mesél a legendárium. „Téli estéinkről is meg kell emlékeznem. Akkor még nem volt se rádió, se televízió. De volt zongoránk és voltak hegedűink. Apám és bátyuskám hegedült, anyám és én zongoráztunk, énekeltünk. Kvartettünkben az volt a gyönyörűen szabálytalan, hogy minden művet mohorai hangszereinkre alkalmaztunk, rengeteget rögtönöztünk. Gyermekkorom fantasztikusan szép és harmonikus pillanatai voltak ezek.” A zongorának voltak borúsabb napjai is. A háború, a bombázások megviselték a hangszert. Tolnay Klári édesanyja annyira ragaszkodott hozzá, hogy budai villájuk légópincéjébe cipeltette, onnan pedig Csobáncra, majd a budai harcok idején a pasaréti filmgyár raktárában várt a jobb időkre. A család rövid albérletét is átvészelte, végül is a Fejér György utcában 1946-ban foglalta el helyét. Itt néhány esztendeig Darvas Iván is játszott a hangszeren. Nyolc esztendővel ezelőtt a családi zongora – a fedelén az ajándékozó gyöngybetűje: szeretettel Tolnay Kláritól – visszatalált; Vukán György zongoraművész szólaltatta meg húrjain a Tolnay család kedves Schubert-dallamait.
Az emlékház ötven személyt befogadó kis színpadot is kapott, amelyen színészek, operaénekesek, kamarazenekarok lépnek fel, s láthatnak az érdeklődők Tolnay Klári ihlette életképeket, Pozsgai Zsolt és e sorok írója jeleneteket is komponált, képzőművészek pedig színvonalas tárlatokkal hívják nyaranta a szellemiekre éhes turistákat.
Filléres jegyárakból, honszerető polgárok adományaiból és az emlékkertész állhatatosságából áll immár tíz esztendeje az emlékház. Átvészelve a zord időket, amikor neves írók, költők emlékét őrző otthonok falait kezdte ki az idő, amikor a színházak pénz- és helyhiány miatt legjobbjaik bedobozolt értékeit sem tudják átadni az utókornak. Tokody Ilona mondta Balla István száz kiállításának egyikén. „Elgondolkodtak már azon, hogy milyen tehetséges nép a magyar, mennyi szellemi értékünk van, mennyi építész, tudós feltaláló gazdagítja, híresíti hazánkat? Isten kiválasztott népe vagyunk: ő a művészeket azért teremtette, hogy megszépítsék a világot. Balla István is ilyen ember. Csodálatos, örökölt manuális készségével, hatalmas szakmai tudásával, érzékeny finom lelkével otthon van minden műfajban. Inspirációt kap a zenéből, az irodalomból, a színházból és a természetből…”
És Tolnay Kláritól, aki még jó pillanatban Balla István fülébe súgta: „Csak semmi szomorúság! Játsszatok tovább! Arról a csillagról nézlek benneteket…”