Biztosan sokan emlékeznek még az SZDSZ ízlését közvetítő Tv 2 adón 2003-ban sugárzott Micuko című, viccesnek szánt műsorra. Arra, amely körülbelül Sas József humorának színvonalát jelenítette meg, s amelyben Stahl Judit japán nőnek álcázva készített álinterjúkat a csatorna „haverjaival”. A poén az volt, hogy a műsor végén leleplezte magát előttük, s kiderült, hogy ő mégsem tehetségtelen, ronda és bunkó japán riporter, hanem a képernyőről levakarhatatlan igazi hazai sztár. A sorozat miatt a japán nagykövetség hiába tiltakozott hivatalosan népének ostoba heccelése ellen. A hazai etnikai, szexuális és vallási kisebbségek esetében az érzékenységet és a toleranciát különösen hangsúlyozó műsorkészítők nagy ívben tettek a japánokra, akik közösségének itteni lélekszáma körülbelül ezer főre tehető. Kizárólag a nemzeti sajtó emelte föl szavát a másik nép érzékenységét sértő butaság ellen.
Pedig a nagykövetség erőtlen tiltakozása mellett a japánok használhattak volna igazán hatékony eszközt a Tv 2 megállítására. Ha csupán a japán autókereskedők rászánták volna magukat arra, hogy megvonják hirdetéseiket a kanálistól, biztosan gondolkodásra késztette volna a K&H-botrányban még mindig világító, azonban a véleményformálás szempontjából ma már ismeretlen Pintér Dezső vezette televíziót. Ám nem így történt. A Micuko show ment előre, mint a tank. Az elébb ismertetett, valóban hatékony ostor használata helyett azonban a japánokon a tehetetlenség lett úrrá, ami azért mégsem lehetett teljesen véletlen.
Az itteni japán közösségre ma is óriási hatást gyakorol például az a Morita Tsuneo (ejtsd: Cuneo), aki magyar feleséget választott, s már több mint másfél évtizede él Magyarországon. Az 1947-ben született japán közgazdász 1978–80-ban folytatott kiegészítő tanulmányokat a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem népgazdasági tervezéssel foglalkozó tanszékén, majd a rendszerváltáskor két évig diplomataként dolgozott budapesti nagykövetségükön. 1991-től a Nomura kutatóintézet tanácsadójaként a Nomura magyarországi befektetési banknál tevékenykedett. 2001 óta pedig egy japán vállalat, a Tateyama Magyar Laboratórium Kft. szoftverfejlesztési részlegét vezeti Budapesten.
Az őt ismerők hiperaktívként jellemzik Morita Tsuneót, aki az itteni japán kolónia véleményének formálásában jelentékenyen részt vesz. Például az anyanyelvükön szóló, hozzájuk ingyenesen eljuttatott, hirdetésektől zsúfolt Budapest Business Journal című lapon keresztül, ahol állandó rovatot kapott. Oldalas cikkeiből áradt a balliberális politikai oldal felé irányuló feltétlen alázat, ugyanakkor a nemzeti oldallal szemben érzett dogmatikus ellenszenv, valamint az 1998–2002 közötti kormány irányába tanúsított utálat.
A szociológus-közgazdász professzor a mi mára köddé vált SZDSZ-es politikusainkhoz hasonlóan a politikai vakság állapotába került. Erről tanúskodik Morita Tsuneónak a Változás és örökség – Ferdeszemmel Magyarországról című könyve is, melyet tavaly jelentetett meg korábbi cikkeiből, amelyek a rendszerváltást politikai, ideológiai, közgazdasági és szociológiai szempontból ugrándozzák körbe. A balliberális elfogultság ezekből az írásokból is csöpög, ezért most inkább nem minősítem őket. Számunkra különösen tanulságos viszont a könyvben az a rész, hogy az olajozottan működő japán társadalomban szocializálódott intellektus miként érzékeli az aktivitást az emberekből kiölő, ostoba magyarországi bürokrácia működését.
A japán precizitás még úgy is igaz, hogy elhallgathatatlan róluk: azért nekik is vannak bogaraik. Ilyen például az 1600-as években kialakított és néhány elemében még ma is működő kasztrendszer, amelynek a legalján lévő burakuminok – mivel hajdani megvetett foglalkozásuk miatt ma is érinthetetlennek tekinthetők – szinte ölébe pottyannak a szervezett bűnözésnek, pedig a társadalmi mobilitásuk érdekében sokan felemelték már hangjukat. Ezeknek az embereknek a sorsa Japánban tabutéma. De ugyanilyen „bogár” az előző részben már említett bálnák és a delfinek halászata, amelyeknek tömeges leölését ma már semmilyen hagyomány sem indokolhatja.
A Magyarországot „félreértő”, azután pedig félremagyarázó, az állampárttal összekacsintó balliberális dogmák erőteljes jelenléte sajnos a japán színtérről sem hiányzik. Egyik képviselője a Kelet-Közép-Európáról, így Magyarországról szóló konferenciák kimaradhatatlan és állandó meghívottja, Haba Kumiko, a tokiói Aoyama Gakuin Egyetem nemzetközi politika, gazdaság és kommunikáció tanszékének professzor asszonya, aki a rendszerváltás környékén a Magyar Tudományos Akadémián Berend T. Iván mellett dolgozott. Tudományos munkásságában mindenképpen megemlítendő az Egy tanulmány a magyar forradalom történetéről – Nacionalizmus és szocializmus című, 1989-ben megjelent terjedelmes munkája. Haba Kumikóval a tokiói egyetemen találkoztam, kíváncsian vártam szakértői véleményét, hogyan is látja hazánk közelmúltját, jelenét a tudós. Könyvét megemlítve megkérdeztem tőle, hogy 1956 kapcsán hogyan bukkant rá a nacionalizmusra, hiszen erre a forradalomra az nem volt jellemző. A professzor asszony válasza őszintén meglepett. Elmondta, hogy az általa ismertetett magyar forradalom nem 1956-ról, hanem 1848-tól a rendszerváltásig tartó időszakról szól. Mivel azonban ilyen hosszú forradalom alatt biztosan kiirtották volna a magyarok egymást, utánanéztem, mi is ez a hosszú forradalom. Nos, az derült ki, hogy a körülbelül ötszáz oldalas kötet témája publikálása idején igen, ma már azonban enyhén szólva nem a legdivatosabb kutatási területek közé tartozik. Az első néhány oldalon valóban megemlíti 1848-at, a további négyszázvalahányon azonban elsősorban Kun Béla alakjával, életével és történelmi jelentőségével ismerkedhet meg az olvasó, a tanulmány középpontjába helyezett forradalom pedig még csak véletlenül sem ’56, hanem az 1919 márciusában a tanácsköztársasági diktatúrába torkolló őszirózsás forradalom. Mindebből talán kikövetkeztethető, hogyan gondolkodhat és miként tájékoztathat Magyarországról szólva Haba Kumiko például a Kun Béla szellemi örökségét is hordozó Gyurcsány Ferencről és a 2006-ban brutálisan összevert magyarokról. Vagy mit mondhat a gyurcsányi rendet megtámasztó SZDSZ-ről, illetve a nemzeti oldalról a különböző konferenciákra összegyűlt tájékozatlan hallgatóságnak. A professzor asszony füllentése azt jelenti, hogy megértette az idők szavát, ami biztosan megéri neki. Újabb szakterülete ma már az Európai Unió, a NATO, a biztonságpolitika, ahová időben átnyergelt. E témák ugyanis állandó szereplői a világ legkülönbözőbb városaiban zajló, nemritkán értelmetlen konferenciáknak, a népszerű japán professzor asszonyt pedig mindenhová hívják, ezért szinte állandóan úton van.
A rendkívül nyitott, a programokat maradéktalanul és szinte másodpercnyi pontossággal megszervező japán külügyminisztérium rendkívüli emberekkel is összehozott a rövid út alatt. Például az amerikai egyetemeken is oktató Fukusima Kijohikóval, aki a tokiói Rikkyo Egyetem idős közgazdászprofesszora, kutatási területe pedig az amerikai és európai kapitalizmus összehasonlítása, az európai integráció és a japán gazdaságpolitika. A gazdaság általános kérdéseiről beszélgettünk. Ebből kiragadva pár gondolatot: a professzor azt mondta, hogy a fejlett világ előtt álló legfontosabb feladat az emberi erőforrás fejlesztése, az oktatás és a kutatás, amelyre az országoknak legalább a GDP három százalékát kellene költeniük. Kifejtette azt is, hogy a társadalmakban a rendszeres munkával rendelkező lakosság arányát minimum 75 százalékra kell növelni, miközben csökkenteni kell a létminimumon vagy ez alatt lévők számát. Szerinte ma már nem a GDP-növekedésen van a hangsúly, hanem az emberi élet minőségének növelését kell megszervezni, amit mind Európában, mind Amerikában szorgalmaznak.
Az IMF-fel kapcsolatban leszögezte, tudomásul kell venni, hogy a Nemzetközi Valutaalap amerikai érdekeket képvisel. Olyan korlátozások mellett és feltételekkel ad csupán kölcsön pénzt, amelyekkel a fejlődő országokat tönkreteszi. Magyarországnak azt tanácsolta, hogy ha lehetősége nyílik rá, semmiképpen se fogadja el az IMF-hitelt. Az általa tapasztalt IMF-jelenséghez rövid történetet fűzött hozzá. Egyik alkalommal négy és fél hónapot tartózkodott Mongóliában, amelyet a valutaalap a befolyása alá akart keríteni. Az IMF szakértői elmagyarázták a mongoloknak a szabad kapitalizmus lényegét, ennek jegyében felszámoltatták velük a hozzájuk beáramló külföldi termékekre kirótt vámot. Ennek az lett a szükségszerű következménye, hogy az ország alig számottevő ipara azonmód megszűnt. „Teljesen téves az a módszer, hogy mindent liberalizálni kell, s hogy majd a piac szabályoz mindent. A liberalizáció tévhit, amelyet rákényszerítettek a mongolokra, ezért tönkrementek.”
Arra a kérdésre, hogy szerinte milyen szolgáltatásokat és vagyontárgyakat kell az államnak a kezében tartania, Fukusima Kijohiko azt válaszolta, hogy a pénzügyi és az energiaszektort mindenképpen, valamint az infrastruktúra egy részét. „A pénzügyeket szoros állami ellenőrzés alatt kell tartani, nem szabad kitenni a versenyszféra szabályozásának. Butaság kiszolgáltatni például külföldi bankoknak egy országot, és meg kell tiltani a devizában történő hitelezést.”
A következő kérdésem arra vonatkozott, hogy a magyarországi gyakorlathoz képest, ahol a Magyar Nemzeti Bank olyannyira mindenkitől független, hogy nincs magyar intézmény, amely ellenőrizhetné működését, a japán központi bank fölött ki gyakorolja a felügyeletet? Képes-e ellenőrizni például a japán kormány? „Japánban a központi bank a pénzügyminiszter alá tartozik” – hangzott az egyszerű gyakorlatról szóló egyszerű válasz.
A következő kérdésben egy lapra tettem föl mindent. Egy ország eladja a bankjait, amelyek fölött az ellenőrzés megszűnik. Ugyanebben az országban a központi bankot az állam nem ellenőrizheti. Eladják az infrastruktúrát, eladják az energetikát, az ipar leépül, a mezőgazdaság alig-alig működik, a kereskedelem külföldi kézbe kerül. Nos, ilyen országnak mit ajánlana a kilábaláshoz? – kérdeztem tőle. A japán közgazdászprofesszor a következőket válaszolta: nem szabad mindent liberalizálni, ez hibás döntés volt. Ha azonban ez megtörtént, akkor vissza kell térni az eredeti állapotokhoz, és vissza kell venni az államnak a stratégiai üzletágakat. Ha szükséges, akkor meg kell változtatni a jogszabályokat, és módosítani kell az alkotmányt.
És ha ez például az Európai Unióban történne, és nem tetszene az uniónak? – hangzott az újabb kérdés.
– Franciaország és Németország azt szeretné, ha az Európai Központi Bank jobban ellenőrizné a pénzügyi szférát, Anglia azonban ezt ellenzi. Vannak tehát olyan esetek, amikor a közösségi akarattal szemben egy állam a saját érdekeinek megfelelően jár el – válaszolta.
Ezek után arra a Magyarországon lévő uniós gyakorlatra kérdeztem rá, amely itthon a botránykrónika állandó része. Arra, hogy az uniós mezőgazdasági támogatások közül a legtöbbel eleve baj van, hogy a területalapú kifizetések késve érkeznek, és még ma sem tudja senki, milyen alapon számolják ki. Arra, hogy a magyar gazdák kevesebbet kapnak, mint nyugat-európai társaik. Nos, a közgazdászprofesszor mindezt egyszerűen nem volt hajlandó elhinni.
Kíváncsi voltam arra is, a tudós miként vélekedik Kínáról, amely önmeghatározása szerint kommunista berendezkedésű ország. Hogyan lehetséges, hogy a gazdaságpolitikai elméleteknek ellentmondva mégis elképesztő gazdasági eredményeket produkál? Fukusima Kijohiko szerint a kommunizmus után Kína visszabillent a megfelelő helyre, ami természetes folyamat. A történelmet nézve az 1500-as évekig mindig is Kína jelentette a legnagyobb gazdasági erőt. Ez az állapot most visszaáll.
– Akkor ön szerint Kína vajon milyen berendezkedésű ország? – tudakoltam.
– Kína hihetetlenül erős állami rendben működő államkapitalista ország, ahol ma még az is előfordul, hogy egy-egy terméket a katonaság vagy a rendőrség állít elő – mondta a japán professzor, akinek a beszélgetés végén megköszöntem tanácsait.
És lám! A rossz gazdasági mutatók javulását Japán az egyre nagyobb számban érkező kínai turistáktól várja. 2009 júliusától megnyitotta határait a módosabb kínai rétegekből kikerülő turisták előtt, akik igazolni tudták, hogy évi minimum nyolc-kilenc millió forintnyi éves jövedelemmel rendelkeznek. E jövedelemhatárt idén júliustól módosították, s már a középréteg, azaz a minimum kétmillió forintnyi éves jövedelemmel rendelkező turisták előtt is tárva vannak a kapuk.
origo.hu
Tankcsapda: íme a harmadik tag: „Ő az igazi”
