Köznapló

Augusztus 12., csütörtök
Szebbek a nők tavasszal és ősszel. Olyankor több bennük a rejtelem. Takarásba hoznak egyet s mást, amit nyáron kirakatukba tesznek. Így, augusztus végén fogyóban a nyers hús kínálata. Mindazé, ami a gének érdeme inkább, és sok kelléket igényel: csillogó vízpartokat, előnyös fürdőruhákat, mohó férfiszemeket.
Az ízlés, az ötletek, az arc bája azután válik fontossá, mikor a nőknek őszi reggeleken nem arra kell gondolniuk: mit vessenek le, hanem hogy mit vegyenek föl.
Nem igaz, hogy csak a pénz képes öltöztetni. Az ízlés, a fantázia néha többre visz. Egy masni, egy finom tűzés, egy ügyes csat a hajban – főleg ha valaki képes őket úgy viselni, hogy ne csak elegánssá tegye – azt is elárulja, mennyi benne a hajlam az előkelőségre. Ennél aligha létezik több. Előkelőségre vágyik minden nő, aki imponálni akar, és sikerül is azoknak, akik okosan tudnak gazdálkodni testi-lelki készleteikkel.
Várom az őszt. Valójában itt van már, de a többség ragaszkodik a naptár számaihoz. Szamárság.
A minap Zebegényben leültem egy padra. Lányom hintázott, s meglepve tapasztaltam, hogy bár augusztus van, megváltoztak a fények. Puhábbá lettek, s az árnyék sem olyan tagadó és sötét, mint volt nemrég.
Kidühöngte magát az ég, szelídebbé vált a nap, sok régi vallás pogány istene. Mostantól más rangsorolja a nők értékeit, másodrangúak lesznek az ilyen-olyan méretek. A test harsány diktatúrájától átveszi a prímet a finom viselkedés, a mindent oldó derű, meg persze a szellem: a nyár hűvösben várakozó tartalékosai.
Már csak pár hét, és a természet előhozza pasztellszíneit, s hamarosan helyreáll a normál tempó a nők világában is. Hazamennek a dzsigolók, és a vízparton beszélgetni is lehet. Megfogni egy kezet. Egy derekat. És a többit. Semmi zaj, semmi fröcskölés.

Augusztus 13., péntek
Halmai Gábor alkotmányjogász okkal érezhette eddig, nem akárki. Ebben megerősítették élete sikerei, a megannyi stallum. Nos, Halmai azt adta tudtunkra az Élet és Irodalomban, hogy amihez Rákosi Mátyáséknak évekre volt szükségük, ahhoz Orbán Viktoréknak két szűk hónap is elegendő volt.
Tiszta sor, Halmai doktor agent provocateur, ezért kétségbeesése – mert oldalkocsijában ott van ez is – nem ér annyit, hogy boncolgassuk: mi hozta ilyen mérhetetlen izgalomba a Soros-alapítvány egykori vezetőjét. Én sem törődnék vele, ha nem látok egy természetfilmet, és benne azt, ahogy a hernyó beássa magát a földbe. A narrátor szerint pár hét, és pillangó lesz belőle, bár az átalakulás nehéz, nem mindegyiknek sikerül.
Halmai úrra gondoltam: mi lesz, ha ő, aki most ássa be magát a föld alá – a kommunisták illegalitásnak mondták ezt a köztes állapotot –, nem térhet vissza pillangóként közénk? Mi lesz vele, és főleg mi lesz velünk?
Velünk, akik az ország földjét szántjuk-vetjük, ápoljuk, és vele, aki egy új pillangóság reményével ássa be magát ebbe a földbe…

Augusztus 14., szombat
Zavar a közszolgálati tévében. A reggeli műsorban Obersovszky Péter, a jó reflexű műsorvezető Schmittné Makray Katalinnal beszélget, s kínban van a megszólítással. Változó sikerrel libikókázik: egyszer „önt” mond, máskor „magát”. Úgy viselkedik, mint akivel elmulasztották közölni, mi jár az államelnök feleségének.
Ehhez jött egy közhely: „lefirstladyzte” vendégét, ami – tekintettel arra, hogy Schmitt pár napja a magyar nyelv fontosságát emlegette – idegen tempónak tetszett a közszolgálati tévé stúdiójában. Vagy csak arról van szó, hogy kevesebbnek érezte „az ország első asszonyának” nevezni Schmittné Makray Katalint?
Sok évvel ezelőtt volt már hasonló bizonytalanság – a rádióban. Akkor Kolozsvári Grandpierre Emil küldött bátorító szavakat a riportereknek. „Önnel” illetni lányokat, asszonyokat sarkos, rideg, szögletes, üzente nekik. Mondjanak bátran „magát”. Udvariasabb, melegebb.
Ez azóta is érvényes.

Augusztus 15., vasárnap
Hallom, megfenyegettek egy újságírót. Vagy kettőt. A szám lényegtelen. Az izgalom a fontos. Ahogy ez különböző fórumokon szóba került. Abban az országban, ahol nemcsak fenyegetőzni szoktak, de meg is vertek – és nemegyszer – tanárt, polgármestert, mentőst, óvónőt, futballbírót, orvost, papot.
Őket számon tartják, mert van státusuk. De hányan vannak, akiknek nincs? Vagy ha van, csupán annyi, hogy ágrólszakadtak. Szegények. Velük még a sors is gyakrabban elbánik. Olyankor ki háborog?
Az újságíró is ebben az országban él, és ez verekedős ország. Nem vették észre eddig?
A fenyegetések magvait Gyurcsányék szórták széjjel. Kikeltek, és mint a parlagfű spórái, belemennek a szembe, csípik, homályosítják a látást. Igen. A balliberális vircsaft tette hivatalossá, hogy a tanár nem árulhatja el a szülőnek, hogy a gyereke drogozik. Ők bátorították azokat, akik falun teherautóval indultak termést, fát, vasúti sínt lopni: tegyék csak, megúszhatják. Belenyúltak az ártatlanok bugyogóiba, hirdetve, hogy az óvodában nem kell hangsúlyozni az eltérő nemi szerepeket – gyalázatosságaiknak hosszú a sora.
Utána persze nagy volt a csodálkozás, felháborodás, amikor „auschwitzoztak” a tribünökön. Amikor a drogos színész karambolozott, és a Nemzetiben pár nap múlva vastapsot kapott. Amikor Daróczi Dávidot valami (valaki?) kényszerítette, hogy vessen véget az életének. Amikor lebuzizták a homoszexuálisokat Andrássy úti vonulásuk közben.
Megtörtént mindez, de történt valami rosszabb. A tálalás. A bulvárstíl. A médiasztárok hazudozásai. Ahogy húzták le a rókáról a bőrt, egyiket a másik után. Ahogy a liberalizmus betonbunkeréből lődöztek kitartóan a védtelenekre.
Most pedig csodálkoznak. Ők, a kedvezményezettek. Akiket mindig utolértek a kitüntetések. A különleges, jól fizető megbízások, a pompás külföldi utazások.
Mondjam azt, hogy egyszer hopp, máskor kopp?
Inkább a gyanútlanokhoz szólok. Akik óriási elánnal ostromolják a médiaszakokat. Gondoljanak időnként arra, hogy meglepetések mindig azokat érik, akik azért választják az újságírást, hogy hatalmuk legyen.
Vigyázzanak. Veszélyes szakma ez. Viszont a tisztesség kamatozni szokott. Hosszú távon feltétlenül. És megvéd a fenyegetésektől is.

Augusztus 17., kedd
Októberben lesz százharminc éve, hogy Kosztka Tivadar az iglói patika előtt égi hangot hallott. A hang azzal kecsegtette, hogy nagyobb festő lesz Raffaelnél.
A férfi akkor még nem vette fel a Csontváry nevet, és a próféciát is kétkedve fogadta. Úgy gondolta, legjobb lesz, ha szakemberhez fordul, s elküldte a rajzait Kelety Gusztávnak, a felső rajziskolai igazgatónak.
A válaszban nem volt köszönet.
A klasszikus tájképfestő azt írta levelében: ne akarjon magának rosszat. A művészi pálya göröngyös, örüljön a patikusságnak. Jól megélhet belőle. Így tanácsolják el mindmáig a dilettánsokat. Ha van bennük elszánás, úgyis folytatják. És Kosztka Tivadarban volt.
Hiába várt biztatást a festő-tanártól, olyanhoz kellett hát fordulnia, akitől kaphat. Hallott egy könyvről. Önsegély a címe, szerzője Smiles. 1873-ban, a prófécia elhangzása előtt hét évvel fordították magyarra, s meg is találta benne, amit keresett. „Minden nagy munkához nagy idő kell, és hogy a nagy időhöz csak pénz kell, amely nem állott rendelkezésemre” – ez volt a legfontosabb számára, amit kiolvasott az Önsegélyből.
A könyv egyik példánya itt van a kezemben. Feleségem szerezte meg, nem kis szerencse kellett hozzá.
Furcsa érzés lapozgatni. Nem csupán Csontváry miatt. Van más ok is. A hatalmas angol világbirodalom. A világ szárazföldjeinek összterülete 136 millió négyzetkilométer, ebből az első nagy háborúig 31 millió tartozott brit fennhatóság alá. A negyede…
A szigetország polgárai sikernek tartották, hogy a birodalomban soha nem megy le a nap, s okát abban látták, hogy ki-ki a maga helyén különb tudott lenni más népek fiainál. Hogyan sikerült nekik? Leginkább úgy, hogy hittek. Hittek abban, hogy amire valaha egy ember képes volt, elérheti más is. Ők is. Mi kell hozzá?
Elhivatottság, kitartás, erény, önnevelés, élettudomány, mértékletesség – e tulajdonságok vitték diadalra azokat, akik Smiles szerint lendítettek az emberiségen.
Ma az ilyesmit túlhaladottnak gondolja a többség. Efféle könyvek helyett amerikai sikerkalauzokat vásárolnak. Szerzőik – Dale Carnegie, Brian Tracy, Alexander Oakwood vagy Michael LeBoeuf – nem vesztegetnek sok szót az önnevelésre, a jellemre. Ilyen alcímekkel próbálják vonzóvá tenni portékájukat: Hogy teljesítsünk többet fele idő alatt? Rejtett erőink mozgósítása a siker érdekében. Tanulj meg élni!
Nem tudom, az uraknak kezükbe akadt-e Smiles könyve, és olvastak-e benne Careyről, a hittérítőről. Cipész fia volt, és amikor a kormányzónál ebédelt Indiában, hallotta, hogy egy tiszt azt kérdezte a másiktól: „Ez a Carey valamikor tényleg cipész volt?” „Nem, uram, csak foltozó” – szólt oda nekik a hittérítő.
Korszerűtlen történet, nemde? Főleg olyan országban hat annak, ahol újságban hirdeti valaki, hogy vállalja dicső családfák megrajzolását, s ért a vitézzé ütött urak okleveleinek elkészítéséhez is.
Csontváryt arra indították Smilestől vett leckéi, hogy leírja: „Meggyengült erővel, megingott jellemmel mi senkinek a világon imponálni nem tudunk. […] Oly munkát kell keresni és végezni, a mely maradandó emléket hagy maga után; a mely állandó, és semmiféle más által el nem homályosítható, különálló egyéni dolog legyen; különálló csillagként ragyogjon az égen – a magyarok egén. Csak így jöhetünk számba a világ nagy versenyében.”
Már akkor felismerte, hogy mi mindig majmolunk.
Forgatjuk a fejünket hol keletre, hol nyugatra (északra és délre alig), és nem értjük, mitől zsibbadt.