Magánszféra és egyenlő bánásmód

Varga Károly Mindkét félnek igaza van című vitacikkében (MN, augusztus 5.) a Morálelméleti vizsgálódások című könyvemet tévesen jogtudományi jellegűnek fogta fel. Tényleg van itt jogtudományi vetület is, és talán most ennek középpontba állítása mélyebb bepillantást enged a szélesebb közvéleménynek az egyenlő bánásmód jogi előírásának problémáiba.
Az egyenlő bánásmód jogilag kötelezővé tett és milliós bírságokkal szankcionált előírása abban a morálfilozófiai köntösben bukkant fel az Egyesült Államokban az 1960–70-es években, amely a morális értékeket egyetlen értékre, az igazságosságra szűkítette, és azt is tovább korlátozta azzal, hogy megtiltotta a különbözőség észlelését az emberek közötti viszonyban. A morálelméleti megfogalmazás után azonban a politikai mozgalmak jogi részlegei bírói perek tucatjaiban harcolva politikai céljaik eléréséért fokozatosan olyan bírói gyakorlatot és jogi érveléseket tudtak kialakítani, amelyek az eredetileg morális-politikai érveket jogi érvekké változtatták át. Ezzel létrejött a „perlési politizálás”, a politikai harcok bírói tárgyalótermekben való megvívása, amely az 1960-as évek végétől a teljes amerikai jogrendszert és a bírói kart fokozatosan átpolitizálta. Ennek menetében a perléseket az egyszerű törvények helyett egyre inkább az alkotmányos alapjogokra kezdték alapozni, amelyeket a jogi szakértőik segítségével politikai céljaiknak megfelelő irányokba tágítva lényegében a teljes jogrendszert a háttérbe tolták.
A bennünket most érdeklő egyenlő bánásmód kötelezettsége az igazságosság szűkített formájából három, más viszonylatban már használt jogelv módosításával és összevegyítésével jött létre. Mind a háromnál lényeges, hogy ezek az egyes állampolgár és az államhatalom közötti viszonyban keletkeztek a felvilágosodás eszmekörében az 1700-as évek végéig, és a legnagyobb vívmányoknak voltak tekinthetők az egyes ember államhatalommal szembeni védelmében. E három jogi előírás volt a törvény előtti egyenlőség, az ártatlanság vélelme és a kollektív bűnösség tilalmának elve. Az első a teljes jogrendszer viszonyában megtiltotta az államhatalomnak, hogy különbséget tegyen az emberek között a jogi eljárások menetében származásuk, vallásuk, nemük stb. alapján. A második, az ártatlanság vélelme az egyes embert az államhatalommal szemben a büntetőeljárásokban védte. Az államhatalomnak elég nyomozója, rendőre és más eszköze van arra, hogy egy betörés elbírálásánál egészen addig kénytelen legyen ártatlanként kezelni az akár már tucatszor korábban betörésért elítélt gyanúsítottat, amíg a mostani elítéléséhez elegendő bizonyítékot tud begyűjteni. Az adott esetben ugyanis lehetséges, hogy mégsem ő volt a bűncselekmény elkövetője, noha az elkövetéstől alig néhány méterre találták meg. Az ártatlanság vélelme az egyes embernek és az államhatalomnak ezt az információkban és eszközökben meglévő erőkülönbségét veszi alapul, és az erősebb helyzetben levő államot fokozott terhek vállalására kötelezi. Végül a kollektív bűnösség tilalma az elmúlt évszázadban rendszerint a különböző államok egymás közötti viszonyában a nemzetközi jogban merült fel, amely tiltotta egy győztes, vagy valamilyen módon fölénybe került államnak, hogy a legyőzött állam, nép, népcsoport tagjait kollektív büntetéssel sújtsa, például tömeges áttelepítéssel, tömeges jogfosztással stb. éljen velük szemben.
Az egyenlő bánásmód jogi kötelezettséggé formálva ezt a három elvet vitte át a magánfelek közötti viszonyokra. A törvény előtti egyenlőség követelménye így a „mindenki mindenki előtti egyenlősége” követelményévé vált, egyesülve a kollektív megítélés tilalmával. E kettő egyesülve pedig úgy hangzik, hogy mindenkit egyénileg, a kollektívájához tartozók esetleges előzetes bűneitől, tetteitől eltekintve kell kezelni. Az ártatlanság vélelme pedig a másik oldalról – kiterjesztve ezt az elvet az állami bíróságok előtti eljárásokról a magánfelek közötti érintkezésekre – megtiltja a magánembernek, hogy a vele szemben állóról rosszat feltételezzen a kollektívája (például etnikuma) többi tagjának esetleges tömeges előzetes bűntettei miatt. Ezek a tágítások és jogelvkiterjesztések az állami szféráról a magánfelek közötti viszonyokra észrevétlenül mentek végbe, és az említett elvek nemes hangzása és pozitív történelmi szerepük biztosította a kritika alóli mentességüket az új dimenzióban is. Hisz ki vitatná a törvény előtti egyenlőséget, az ártatlanság vélelmét és a kollektív bűnösség tilalmát?! Az eredeti „állam kontra egyes ember” viszonyokban ezek tényleg a legfontosabbak, azonban a magánfelek közötti viszonyokba áttevődve már egyáltalán nem magától értetődőek. Ugyanis az államapparátusnak elég embere, rendőre, pénze van arra, hogy alaposan megvizsgáljon minden esetet egyénekre lebontva, és egy betörésnél például ne csak összeszedje a közelben lakó notórius betörőket és az egyikükből kipréselje a beismerést. De ha egy magánemberre is azt a terhet rovom, hogy törjenek be boltjába, verekedjenek vendéglőjében stb. heti rendszerességgel ugyanannak a kollektívának a tagjai, de ő nem léphet fel a kollektívával szemben általánosságban (például kitiltással a boltjából, vendéglőjéből) akkor egy magánembert tettem védtelenné, és feltehetően ellehetetlenítem e tevékenysége további folytatását. Összességében pedig ezen az úton az átfogó közösségek védekezőképessége kerül veszélybe.
Az ártatlanság vélelmével ugyanez a helyzet. Az államapparátus rendőrei, ügyészei és bírói elég eszközzel rendelkeznek arra, hogy mindenkit egyénileg bíráljanak el, és zárójelbe tegyék az egyes kollektívákhoz tartozásból eredő előzetes tapasztalataikat, amelyek nagyon is megkérdőjeleznék a konkrét gyanúsított ártatlanságát, de magánemberek milliói mindig csak néhány előzetes tapasztalatból általánosítanak, és ez mindig kollektívák alá besorolást jelent. Ha rövid időn belül egy faluban szőke és kék szemű betörők tevékenykednek sorozatban, és válik ez ismertté, akkor minden normális ember össze fog rezzenni, ha házába ismeretlen szőke és kék szemű ember csönget be, és jól teszi, ha nem engedi be. A természetes emberi észt kellene átformálni, hogy megfeleljünk az egyénileg egyenlő bánásmód jogi parancsának, és tényleg betartsuk mindennapi érintkezéseinkben a kollektív általánosítás tilalmát, és mindenkor az ártatlanság vélelmével éljünk. Úgy hozták létre 2003-ban nálunk az egyenlő bánásmódról szóló törvényt, majd később az Egyenlő Bánásmód Hatóságot, hogy ezeket a jogelvkitágításokat és torzításokat nem is észlelték. Ez is alaposan hozzájárult a közrendvédelemben tapasztalható lebénuláshoz, ami néha már egész országrészekben polgárháborús helyzeteket teremt. Érdemes emlékezni rá, hogy a „cigánybűnözést” kiáltó miskolci rendőrkapitány miniszteri megbüntetése után az összes politikai erő fellépett Miskolcon a védelmében, mert bőrükön érezték ennek abszurditását. Nos, hadd álljon itt egy törvénymódosító javaslat e törvényhez, mint a fenti elemzésem summája, és ha az Országgyűlésben ma is létrehozható ez az összefogás, akár hatályos joggá is válhat:
Ha az adott településen az előzetes tapasztalatok alapján a közvéleményben meghatározott nemzeti vagy etnikai kisebbséghez tartozók esetében fokozott bűnelkövetés valószínűsége vált bevetté, a magánfelek közötti viszonyban e kisebbséghez tartozók vonatkozásában az egyenlő bánásmód követelményétől az (1) bekezdés alá tartozó viszonyokban el lehet tekinteni. Amennyiben a későbbi tapasztalatok alapján a közvéleményben már nem állapítható meg a jelzett kivétel indoka, az egyenlő bánásmód követelményétől való eltérést azonnal meg kell szüntetni. Az Egyenlő Bánásmód Hatóságnak az etnikai kisebbséghez tartozás esetén a panaszok elbírálásánál mindig az érintett település közvéleményének előzetes tapasztalataiból kell kiindulnia.

A szerző alkotmányjogász, egyetemi tanár