Terepmunkás élet

A népmesék világában a legkisebb fiú rendszerint elhagyja közösségét, és csak ritkán tér vissza szülőfalujába. Évszázadokon keresztül ez volt a karrierépítés egyetlen módja. Sokszor még ma is így van, bár kivételek mindig is voltak, vannak és talán egyre gyakrabban lesznek is. Horváth Sándor néprajzkutató élete ilyen kivétel.

Egy nyugat-magyarországi, határ menti kis faluban, Nardán születtem, és ma ismét itt élek. Többségében horvátok lakják, anyanyelvem a horvát. Általános iskola után a győri bencésekhez kerültem. Itt ért az a sorsfordító élmény, amely miatt végül néprajzos lettem. Odahaza valósággal benne éltem a népi kultúrában, érdekelt is ez a világ, sőt még gyűjtéseket is végeztem gyerekfejjel. Ahhoz azonban, hogy néprajzos legyek, az a szerencsés „véletlen” kellett, hogy Jáki Teodóz bencés szerzetes, népdalkutató felhívja figyelmünket Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék első, kaposvári kiadására.
– Saját tapasztalatból is tudott népi imákat?
– Igen, akár rögtön, fejből is tudtam volna mondani ilyen, nagyanyámtól tanult apokrif szövegeket, igaz, nem magyarul, hanem horvátul. Otthon aztán öreganyámtól leírtam két imát, amelyet Győrben Jáki Teodóz legépeltetett velem, és egy kísérőlevéllel elküldtem Erdélyi Zsuzsannának, a „nagyasszonynak”, aki gyorsan válaszolt is. Megörült a szövegeknek, mert, mint írta, éppen akkor jutott arra az elhatározásra, hogy a kisebbségek körében is megkezdje a gyűjtést, hogy kiderüljenek a párhuzamok vagy eltérések. Nyáron eljött Nardára, nálunk lakott, én pedig jártam vele a környező falvakat, cipeltem az orsós magnót, a Volán járataival faluról falura vándoroltunk – éltük a néprajzosok vidéki terepmunkás életét. Az egyetemen szerbhorvát–néprajz szakos lettem, utána pedig Esztergomba kerültem, ahol a felállítandó szakrális néprajzi gyűjteményt rendeztem. Az volt a személyi igazolványomban: munkahelye: esztergomi bazilika, munkaköre: etnográfus. Azt hiszem, nem sok ilyen lehetett az országban.
– Lékai László bíboros köztudomásúan komolyan támogatta a népi imádságok gyűjtését.
– Ezenkívül határozott szándéka volt a tárgyi néprajz szakrális vonatkozású emlékeinek megőrzése, rendszerezése és bemutatása, amely szintén Erdélyi Zsuzsanna elgondolása volt. Vagyis megkezdődött egy múzeum alapjainak lerakása, amely az esztergomi prímási palota kertjében álló egykori „apácaházban” lett volna. Az egész országból, határokon belülről, sőt a történelmi Magyarország területéről is küldték a szakrális néprajz tárgyi emlékeit; ezeknek rendezését kezdtem meg.
– Azon nem gondolkodott, hogy a szerbhorvát szakot „hasznosítsa”?
– Éppen ez vezetett vissza Nardára és Szombathelyre. Én ugyanis komolyan vettem azt a fiatalkori ábrándomat, hogy teszek valamit a magyarországi horvátságért, és erre a szombathelyi Savaria Múzeumban több lehetőség nyílt. Hazaköltöztem Nardára, onnan jártam be Szombathelyre. A vidéki muzeulógusi státusnak voltak előnyei, de hátrányai is, hiszen a nagy könyvtárak, szakmai közösségek Nardáról sokkal nehezebben érhetők el. Ez is közrejátszott abban, hogy életemnek ez a periódusa sem tartott sokáig, mert – nemzetiségi műsorokban való rádiós próbálkozás után – úgy döntöttem, hogy váltok, megpróbálom elkerülni a mindjobban rám telepedő besavanyodást. Így kerültem a változások előtt álló – és már részben benne lévő – Vas Népe megyei napilaphoz. Ez már a rendszerváltás időszaka volt, örömmel fogadtak mind a néprajzi, mind a vallási ismereteim miatt. Sok népi vallásossággal, művelődéstörténettel kapcsolatos írásom jelent meg, de a legnagyobb érdeklődést a délszláv háború alatt megjelent cikkeim keltették. Több alkalommal utaztam a háború sújtotta vidékekre, és horvátnyelv-tudásom segítségével friss információkat tudtam összeszedni és közvetíteni a pillanatnyi hadi helyzetről.
– Mégsem tartott örökké ez a sajtókarrier.
– Egy bölcsészettel foglalkozó ember számára nagy lelki megterhelést jelenthet a sajtó speciális, szenzációk iránti igénye. Így aztán nem haboztam sokat, amikor a Herendi Porcelánmúzeumba kerestek alkalmas személyt a gyűjtemény vezetéséhez. Ez a gyűjtemény a porcelánmanufaktúra kirakata, így a klasszikus muzeológia mellett valamelyest reklámtevékenységet is végezni kellett. A Makovecz-féle múzeumépület megépítését már nem vártam meg, mert ismét megkerestek Szombathelyről, és másodszor is visszatértem a Savaria Múzeumba, a szakmámba.
– A magyarországi kisebbségek kutatásának a helyi múzeumok mellett vannak országos intézményei is, amelyekben szélesebb platformon folyhat a munka.
– A Magyar Néprajzi Társaság az ország egyik legrégibb egyesülete, amely különböző szakosztályokból áll. Én a nemzetiségi szakosztály vezetője lettem hat éve. Magyarországon hivatalosan tizenhárom kisebbség van bejegyezve, ezeknek a nemzetiségeknek a néprajzával foglalkozik a szakosztályunk. Más, jelentős népcsoportok is élnek nálunk mint bevándorlók, de az ő jelenlétüknek – kínaiaknak, vietnamiaknak, afrikai migránsoknak – nincs történelmi múltjuk. Míg az örményeknek, bolgároknak, görögöknek és cigányoknak van. A kis létszámú kisebbségeknek gyér a helyi kutatói gárdájuk, ezért a szakirodalmuk, dokumentációjuk se jelentős – ám előfordul, hogy anyanemzetük küld kutatókat szokásaik vizsgálatára. Sok izgalmas kérdést vet fel például, hogy hogyan tartották meg temetkezési és egyéb szokásaikat sok nemzedéken, évszázadokon keresztül.
– Mennyire kutathatók e kisebbségek? Nem zárkóznak el a kíváncsiskodók elől, vagy nem akarják idealizált képüket mutatni?
– A néprajzosnak fel kellene tudnia tárni nemcsak az ideális kultúrát, hanem a reálisat is. Bizonyos témákban az ideális kultúráról kapunk képet, hiszen a gyűjtéskor többnyire az derül ki a kérdésekre adott válaszokból, milyen az adatközlő által helyesnek tartott rend, milyen értékeket, normákat tart fontosnak – nem pedig maga a valóság. E jelenség iskolapéldája, ha az ember házasságról, lakodalomról gyűjt adatokat. Ilyenkor megtartóbb vidékeken rendszeresen azt állítják az adatközlők, milyen nagy szégyen volt, ha valaki falun kívül házasodott, de az anyakönyvek tanúságai erre gyakran rácáfolnak. A hagyományos közösségek népi kultúrájának két arca van, és a reális arcot belülről, a közösségben élve lehet feltárni, vagy részt vevő megfigyeléssel.
– Vannak, akik úgy vélik, hogy a zárt közösségek múlt századi felbomlásával már nem is beszélhetünk népi kultúráról, hiszen a népdal, népmese stb. létrejöttének alapvető feltétele szűnt meg.
– A „zárt közösség” fogalmánál pontosabb a „hagyományos közösség” fogalma, mert sohasem, nálunk még a népi kultúra XIX. századi virágkorában sem volt teljesen elkülönülő és elkülönített egy közösség. Még a kis falvakban is éltek tanítók, papok vagy molnárok, kovácsok, akik benne voltak, ezért igenis hatottak a közösségre, de kívülről jöttek, kívülről házasodtak. Az más kérdés, hogy a múlt évezred vége felé elkezdődött a különféle tartozástudatok szóródása. A régi hagyományos, paraszti közösségek népe a faluban élte meg valamennyi identitását. A szociálpszichológusok szerint a faji, nemzeti, nemzetiségi, nyelvi, vallási, munka és szabad idő szerinti hovatartozásunkat magunkban együtt tartjuk, személyiségünk ezeket integrálja, de mindegyik élethelyzet „mást vár el”. Másként viselkedünk a vendéglőben, mint a templomban, másként a színházban és a sportrendezvényen. Ezek az identitásaink szóródtak szét. Régen valamennyi egy helyre összpontosult, és háromszáz–hétszáz fős hagyományos közösségek együtt éltek meg mindent, együtt voltak az iskolában, a templomban vagy a kocsmában. Ma viszont sokféle azonosságtudatunkat különböző közösségekben éljük meg, így a velünk kapcsolatba kerülő csoportok lélekszáma ennek legalább ötszöröse, de inkább sokszorosa. Ez a jelenség új helyzetet eredményezett, ami nem jelenti azt, hogy az identitások nagymértékű szóródása következtében ne beszélhetnénk népi kultúráról.