Változó ünnep

Más nemzeti ünnepeinkkel ellentétben augusztus 20. nem köthető napi pontossággal dicsőséges vagy szomorú történelmi eseményhez, habár ezen a napon lényegében sorsdöntő pillanatra, nemzeti, állami létezésünk kezdetére emlékezünk. Egy fullasztó, majd fuldokló rendszer ezen az ünnepen, amelyet szívesen nevezett az új kenyér vagy az alkotmány ünnepének, gondosan kerülte Szent István nevét, aki Magyarországot Európa és a kereszténység körébe emelte. Ez a szent zseni, akinek jobbját augusztus 20-án hatalmasan hömpölygő körmenet kíséri a főváros utcáin, olyan tettet vitt végbe több mint ezer esztendővel ezelőtt, ami számunkra szinte felfoghatatlan. Olyan mélységes változást valósított meg, amilyenre soha, sehol, semmiféle forradalom nem volt képes. Így – szimbolikusan – Istentől nyerte el a királyi koronát, nemzetének sorsát „Boldogasszony Anyánk” kezébe helyezve. Ezért ez a nap – bár sohasem kisajátítottan – egyházi ünneppé lett, de a teljes keresztény Magyarország szimbólumává. A legkeményebb tiltások idején is, maga a nemzet mély áramlataiban, határokon belül és azokon túl, tudta és érezte, hogy nem az új kenyérről van szó, hiszen „nem csak kenyérrel él az ember”. A kommunista alkotmány dísznapja pedig a többi „csinálmánynyal” együtt nem érintette meg az emberek szívét.
A Magyar Nemzet alapítójának, Pethő Sándornak nemzeti hőse, eszményképe, hitadója Szent István volt, a legnagyobb és az égi áldással együtt a legkivételezettebb magyar. Mindvégig ezt az eszményt szolgálta és követte, és ha most, 72 év után hűségesek akarunk lenni hozzá, ezt kell őriznünk továbbra is ennek az újságnak a hasábjain.
Annak tudatában mondom ezt, hogy ez az augusztus 20. nagymértékben, talán gyökeresen különbözhet a többitől. A Szent Jobb-körmenetet, ami bizonyos értelemben mindig is hitbéli könyörgést tartalmazott védelemért és irgalomért, most talán a remény visszfénye járja át. Az összetartozás és összetartás reménye: az oly régóta hiányzó szeretet. Szeretet mindazok iránt, akiket a Szent István-i tett nemzetté kovácsolt, és méltányosság a körülöttünk és velünk együtt élő népek és népcsoportok iránt.
Nem véletlen, hogy ezen a napon lép hatályba a kettős állampolgárságról szóló törvény az összetartozást szimbolizálva. Valószínűnek látszik az is, hogy ez lesz az utolsó „ünnepnapja” a régi alkotmánynak, s az új, minden bizonnyal, magában foglalja és életre kelti Szent István szellemét.
A világ szekularizált és „liberalizált” része valószínűleg nem fogadja kitörő örömmel, hogy a Magyar Köztársaság odaadással ünnepli első és ráadásul szent királyát. Pedig ez a király mindig az „idegenek” különös megbecsülésére intett, sohasem hirdetett elkülönülést, és az ország, a későbbiek során, nem terjeszkedett mások kárára. Állami léte több mint ezer éve vitathatatlan. Voltunk „nagyok” és lettünk „kicsinyek”.
Hogy „annyi balszerencse közt, s oly sok viszály után” milyen jövő elé néz Magyarország, ez most végre ismét rajtunk múlik, a közös nemzeti akaraton, a jó kormányzáson, a munkán, a józan észen, s mindenek felett: a tisztességen. Az összefogás első lépéseit már megtettük. Szent István példája, kitartása, a hithez való hűsége arra int bennünket, hogy ne fáradjunk bele, hanem járjuk végig a könyörgés, a hit és a remény misztikus útját.