A Fidesz és a „könnyebb út”

Sokan vádolták már a Fideszt és személy szerint Orbán Viktort azzal, hogy „a kisebb ellenállás irányába halad”, népszerűsége megőrzésére „rövid távú politikai előnyök” megszerzésére törekszik. Ezt tette legutóbb Krékó Péter is Meddig járható a Fidesz számára a könnyebbik út? című írásában, mely augusztus 18-án jelent meg a Hvg.hu portálon. E sorok szerzője azonban úgy látja, hogy a Political Capital elemzője ellentmondásos előjelekből jut látványos, de elhamarkodott következtetésre az előttünk álló négyéves kormányzati ciklus egészére vonatkozólag. Ugyanis a Fidesz-kormány eddigi, száznapos időszakáról, az IMF-fel folytatott és a nyugati sajtóban ellentmondásosan megítélt „csörtéjéből”, ősszel felújítani tervezett tárgyalásairól legfeljebb azt lehet leszűrni, hogy a mostani kormány akar valamit, amit nem biztos, hogy véghez tud vinni. Míg az elődje sok mindent akart, de a végén már semmit, azon kívül, hogy legalább a magyar gazdaság ne omoljon össze.
Az ellenzéki pártok, mindenekelőtt a 2010. áprilisi választásokon eredeti nagyságához képest látványosan összezsugorodott MSZP most ugyanazt a mutatványt igyekszik végrehajtani az önkormányzati választások előtt, ami a baloldalnak egyszer már sikerült 1990 őszén. Ekkorra a májusban még az MDF-et kormányzó erővé emelő magyar választók kiábrándultak Antall Józsefből és koalíciós kormányából, és októberben már az SZDSZ jelöltjeit juttatták a legnagyobb városok polgármesteri székébe és önkormányzataiba. Elég, ha felidézzük: 1990 októberében a fővárosban toronymagasan a liberális pártok győztek. A pártlistás szavazást a liberális SZDSZ nyerte, mely a szavazatok 34,7 százalékával 25 közgyűlési mandátumot szerzett. Az MDF 27,35 százalékkal 20 mandátumhoz jutott. A szintén liberális Fidesz a szavazatok 18,2 százalékát (13 mandátum), az MSZP 7,25 százalékát (5 mandátum), a KDNP 4,95 százalékát szerezte meg. A kormányzó pártokból való gyors és tömeges kiábrándulás miatt Budapesten egyfajta „kettős hatalom” alakult ki. Ez a veszély most a legkisebb mértékben sem fenyegeti a kétharmados többséggel kormányzó Fideszt, mely a közvélemény-kutatások szerint lényegében megőrizte népszerűségét. Így nehezen értelmezhető Krékó Péternek az a megállapítása, hogy Orbán máris „úgy viselkedik, mintha egy törékeny kisebbségi kormányt vezetne, amelynek döntéseiben alkalmazkodnia kell a politikai környezet minden eleméhez, és fél szemmel mindig a közvélemény-kutatásokra kell pillantania, nehogy támogatottsága elillanjon”.
A jelenlegi helyzetet látva, különös tekintettel az ellenzéki pártok megosztottságára, úgy tűnik, hogy a Fidesz legalább október harmadikáig megőrzi támogatottságát, és a miniszterelnököt nem a „tömegek kegyeinek hajhászása” ösztönözte arra, hogy felfüggessze az IMF-fel folytatott tárgyalásokat. Másfelől érthető, hogy a népszerűtlen döntéseket, például a társadalombiztosítás vagy a nyugdíjrendszer racionalizálására vonatkozóan, melyeket az IMF egyébként joggal elvár tőlünk, a kormány nem sietett meghozni, előbb be akarja „söpörni” tavaszi, kétharmadot meghaladó győzelme „járulékát” az önkormányzati választásokon is. Ugyanezt tette 1994 őszén az akkor kormányzó, s tavasszal szintén átütő választási sikert arató MSZP és az SZDSZ is.
A Fidesz számára addig járható a „könnyebb út”, amíg az emberek még emlékeznek a 2002 és 2010 közötti baloldali „lúzerkormányzásra”, és nem látnak alternatívát az ellenzéki pártokban. Az MSZP-ről szerzett rossz tapasztalatok bevésésében hatékonyan segítik a Fideszt a baloldali politikusok bírósági ügyei, no meg a nehezen befejezhető és óriási többletkiadással járó beruházások elsősorban a fővárosban. A Hagyó-ügyet, az erzsébetvárosi ingatlanpanamákat, a négyes metrót vagy a Margit híd felújításának botrányait néhány hónap alatt nem lehet kitörölni az emberek emlékezetéből. Amíg ezekre rá lehet mutatni, a Fidesznek nem kell kritikátlanul és önveszélyesen igazodnia a választók vélt vagy valóságos elvárásaihoz. Ezért a populizmusnak – melyet olyan gyakran hoztak összefüggésbe Orbán Viktorral – egyelőre nem olyan nagy a vonzása, ahogy ezt a baloldali publicisták oly gyakran emlegetik.
Persze a Fidesz „helyzeti előnye”, mely az előző nyolc év kiábrándító tapasztalataiból fakad, előbb vagy utóbb el fog tűnni. Akkor egyre többen teszik fel majd a kérdést: hol vannak az eredmények, melyek eléréséhez minden eszközt a kezetekbe adtunk? Erre azonban leghamarabb jövő tavasszal kerülhet sor. Ekkorra kiderül, hogy az IMF által szorgalmazott „rossz kompromiszszum” elutasítása csak a tárgyalási taktika része volt, vagy valóban a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel szemben vívott, sikert nem ígérő szabadságharc első csatája. Világossá válik az is, hogy folytatódik-e, esetleg felgyorsul-e a szerény javulás, mely a magyar gazdaságot az utóbbi néhány hónapban jellemezte, és elsősorban a GDP egy százalékot meg nem haladó növekedésében mutatkozott meg. Meg hát akkorra már az sem lesz mindegy, hogy sikerült-e növelni a foglalkoztatottságot és munkahelyeket teremteni, a tíz évben létrejövő megígért egymillióból legalább néhány tízezret.
Krékó szerint „a Fidesz mintha nem számolna azzal, hogy az említett lépésekkel – például azzal, hogy a nők negyven ledolgozott év után nyugdíjba mehetnek, vagy hogy a gyes időtartamát újra három évre emelik – a társadalmi elvárások és követelések olyan lavináját indíthatja be, mely elől nehéz lesz félreugrania”. Ha valóban így lenne, Orbán és társai dilettáns politikusok lennének, amit az eddigi tapasztalatok éppenséggel nem igazolnak. Más kérdés, hogy miként a geometriában, a politikában sincs „királyi út”. Alexandriai Eukleidész, az ókor nagy metamatikusa válaszolt egyértelmű tagadással Ptolemaiosznak, Egyiptom királyának, aki megkérdezte tőle, van-e számára könnyebb módszer a geometria elsajátításához, mint az Elemek című könyvének áttanulmányozása. Talán a magyar politikusok is megtanulták már, hogy nincs „harmadik” út a kormányzásban sem. Mert az, még kétharmados többséggel is, roppant nehéz feladat, mint ahogy az elkövetett hibák felismerése sem könnyű. Az utóbbihoz is jóval több időre van szükség, mint száz napra. A politikai hibák kihasználásához, valóságos alternatíva megteremtéséhez, egy népszerű ellenzéki párt felépítéséhez pedig olykor egy teljes kormányzati ciklus sem elég.

A szerző újságíró