A jó állam kritériumai

Elveszett gyereke az állam a magyar politikának. Az utóbbi húsz évben szóra sem méltatták. Ha mégis, mumusként emlegették. Ennek következtében mára a magyar közigazgatás, a magyar nemzeti közösség és a magyar állam is a szétesés határára került, intézményrendszere szétzilálódott. 2010-re eljutottunk oda, hogy az állam a polgárok mindennapi életének és a gazdasági növekedésnek egyik legfőbb akadályozója. Ha megnézzük a külföldi elemző intézetek értékeléseit Magyarországról, a versenyképességet gátló tényezők között a legmagasabb pontszámot az államhoz kötődő eljárási jogszabályok, az ügyintézés, a bürokrácia, a korrupció, illetve az intézményrendszer elavultsága kapják.
Ahhoz, hogy egy állam jó legyen, értelmet kell hogy kapjon. Az állam eszköz, és nem cél: egy politikai közösség, a nemzet eszköze, amely a közjó biztosítására törekszik; a közjó pedig az adott politikai közösség fennmaradásához és gyarapodásához szükséges szakpolitikák, intézkedések, normák és célok összességének fenntartását jelenti.
Nézetem szerint a magyar állam nem az elmúlt húsz évben esett szét, ebben a periódusban válsága pusztán intenzívebbé vált. Hanyatlását 1945–49-hez köthetjük, amikor az államot ugyan eszközként fogták fel, de nem az egész politikai közösség, hanem egy kitüntetett társadalmi osztály (nevezetesen a proletariátus) eszközeként, amelynek célja a kizsákmányoló társadalmi osztályok felszámolása és a proletariátus hatalomra juttatása volt.
A hatvanas évek vége felé, nagyjából az új gazdasági mechanizmussal és a technokrata értelmiség színre lépésével ez az értelmiség igyekezett megszerezni az osztályhatalmat. Egészen mostanáig úgy tűnt, hogy ez sikerül is nekik, akár diktatórikus, akár demokratikus körülmények között. A technokrata értelmiség megteremtette az úgynevezett reformer értelmiség kultuszát, valamint a technokrata állam ideáját, amelynek a lényege mind a mai napig Horn Gyulától Medgyessy Péteren keresztül Gyurcsány Ferencig az úgynevezett értékmentes ügyintézés gondolata: a politika a szakszerűség diadala, ahol nincs helye értékeknek, ideológiának. 1972-ben az alkotmányrevízió következtében az 1949-es sztálini alkotmányt denaturálták, és megszületett az úgynevezett össznépi szocialista állam definíciója, amelynek a lényege az volt, hogy a Magyar Népköztársaság már a szocialista fejlődés azon stádiumába jutott, amikor az osztályharc intenzív szakasza lezajlott, immár az osztályok békés egybenövése zajlik.
Így jutunk el a nyolcvanas évek válságáig. A magyar átmenet jelentősen eltér más országokétól, például Lengyelországétól, ahol az egy kulturális-nemzeti indíttatású közösségi eseményként zajlott le, és ahol nem veszett el a közjó koncepciója. Magyarországon az állam technokratikussá válásával és az egyéni stratégiák előtérbe kerülésével ez a dimenzió gyakorlatilag elő sem került a demokratikus átmenet során.
1989–90-től kezdve a magyar állam kellemetlen vendég a magyar politikában. A Magyar Demokrata Fórum képviselte a magyar államiságot, próbálta visszanyerni a magyar államiság eredeti értelmét, azonban az MDF sem tudta a közjót és annak fogalmát visszahozni a magyar politikába. A magyar állam ezután nem a közösség egészét szolgálja, hanem egymást váltó pártok harci eszközeként jelenik meg a politikában.
Ha nincsenek az egész érdekét szolgáló célok és az egész érdekét szolgáló törekvések, akkor részérdekeket szolgáló célok és törekvések jönnek létre. Egyrészt ideológiai vonalak mentén, vagyis a közjó szétesik párt-jókká, másrészt a kormányzati politika területén, vagyis a tárca-jók diadalmaskodnak az (össz)kormányzati politikai érdekek fölött. Ezért a tavasszal felhatalmazást kapott politikai erő szükségesnek látta, hogy a közjót szolgáló állam megteremtése irányában határozott lépéseket tegyen. Az államreform első lépése azt célozta meg, hogy az ágazati érdekek decentralizálva jelenjenek meg: vagyis ne a legfelsőbb kormányzati szinten ütközzenek egymással, hanem a miniszter kötelessége legyen, hogy az ágazati érdekek között valamiféle harmóniát teremtsen. Nem hiszek abban, hogy lennének eleve sikertelen vagy sikeres küldetések: ez a szerkezet is lehet működőképes. Most az apparátuson, a minisztériumon belül kell megteremteni ezt az integrációt. Egy közigazgatás nem attól lesz tartósan olcsó, hogy kevesebbet költünk a fenntartásra: hosszabb távon ugyanis kifizetődőbb, ha most többet költünk rá, de működőképes intézményrendszerként a növekedést segíti elő, és a befektetéseket ösztönzi.
A következő lépés a személyzeti politika területén történt: elfogadtuk a kormánytisztviselői törvényt. Ugyanis aki a közszolgálatban dolgozik, nem végezheti ímmel-ámmal a munkáját. Nem a saját vagy a tulajdonosai pénzéből dolgozik, hanem az adófizető polgárokéból. A magyarok ma sokat adóznak, és aki ezt a pénzt felhasználja, köteles a legmagasabb színvonalon teljesíteni. Az emberek nem jókedvükben találkoznak a kiszolgáló hatósággal, hanem kényszerből, az állam valamilyen igényére, követelésére. Tűrhetetlen az a mentalitás, amely nyűgként bánik az ügyintézés során a polgárral. Nem az állam tesz szívességet a polgárnak azzal, hogy elintézi az ügyét, hanem a polgár tesz szívességet az államnak azzal, hogy pontos adatszolgáltatással lehetővé teszi az állam működését.
Ennek folyományaként az intézményépítés következő lépése a kormányirodák létrehozása. A fontos az, hogy aki ma Magyarországon adót fizet, az az államot ne kafkai intézménydzsungelnek lássa, hanem korszerű rendszernek, amelyben ő könnyedén eligazodik. Nekünk olyan körülményeket kell teremteni, amelyekben a polgár könnyen és gyorsan el tudja intézni az ügyét: az „egy gombnyomásra” működő ügyintézéshez megyei szintű kormányhivatalokra van szükség. Ez is demokráciakérdés: ugyanis ha az állampolgár nem ismeri ki magát az állami ügyintézésben, akkor az államot ellenséges erőnek látja. Ha úgy látja, hogy az ő pénzéből működtetett intézményrendszer nem jól szolgálja céljait és hétköznapi boldogulását, azt a következtetést vonja le, hogy az ilyen demokrácia értéktelen. Ennek következtében olyan mély társadalmi válság és politikai apátia alakulhat ki, amely az egész rendszer legitimációját vonja kétségbe. Magyarországon két évtized alatt sem zajlott le az az informatikai, nyelvi és politikai forradalom, amelyek révén az államról alkotott fogalmak megújulhattak volna. Mintha Európával és az Európai Unióval szemben túl korán zártunk volna be ajtót-ablakot. A magyar közigazgatásnak az említett három területen 1992 óta prolongált mulasztásai vannak. Az imént elmondott polgárbarát ügyintézési módok miatt is szükségünk van arra, hogy egy több nyelven beszélő, az informatikában jártas, rugalmas gondolkodású közszféra jöjjön létre.
Értékorientáció szempontjából is különböző típusú ember kell a versenyszférának és a közszférának. A versenyszférának kreatív, innovatív, vibráló, a saját érdekeit mindenekelőtt érvényesítő és a profittermelés logikájában gondolkodó ember kell. A közszférában viszont empatikus és meggyőződésből szolgáló emberek szükségesek, olyanok, akik nem önmagukat akarják megvalósítani, hanem a közt akarják szolgálni. Az elmúlt négy év arról szólt, hogy egymást oltotta ki ez a két, amúgy termékeny működési logika. Ebből adódóan én úgy gondolom, hogy a közigazgatást nem úgy kell átszellőztetni, hogy káprázatos fizetésért behozzuk a sikeres menedzsereket és ráeresztjük őket elképzeléseikkel egyetemben a közigazgatásra, hanem úgy, hogy megnyitjuk a közigazgatást azon képzett fiatalok előtt, akik értéket látnak a köz szolgálatában.
Ma Magyarország egy sajátos föderációként működik, ugyanis a kormány a kormányzati politikát csak az önkormányzat egyetértésével és az önkormányzatok hozzájárulásával tudja megvalósítani. A magyar politikában az állam logikája egységes, azonban az államnak nincsenek meg az akarata végrehajtásához szükséges kizárólagos szervei. Az általam vezetett minisztérium egyik küldetésének tartom, hogy teremtsük meg az államigazgatás teljes vertikumát. Azaz, megyei szinten jöjjenek létre a kormányhivatalok, és később a járások. Ezzel feloldhatóvá válik az a vita, amely Magyarországon évek óta zajlik, nevezetesen, hogy hány önkormányzat legyen Magyarországon. A valódi kérdés ugyanis az, hány államigazgatási egység van Magyarországon, mekkora járások legyenek, hány járás legyen, és ezek essenek-e egybe a mostani kistérségi struktúrával, esetleg a korábbi járási szisztémával, vagy a kettő között találjunk valamilyen területi beosztást.
A kulturális tényezők kapcsán elmondhatom, az egyik nagy álmom a magyar jogszabályalkotás általános revíziója. Ma egy átlagos műveltségű állampolgár a magyar jogszabályokból nem érti meg a saját kötelezettségeit és jogait, és ezt egy sajátos mandarinrétegnek kell lefordítania számukra. A magyar jogszabályoknak közérthetőknek kell lenniük. Amennyiben nem azok, ez a demokrácia területén nagyon súlyos problémát jelent, amelyet haladéktalanul orvosolnunk kell.
A mi elképzelésünk tehát a jó állam, amelynek két kritériuma van: legyen versenyképes, és szolgálja az állampolgárokat. Úgy tiszteljük meg leginkább az adófizető polgárt, ha a maximális munkateljesítményre késztetjük az államigazgatást; csak ha a legmagasabb szinten teljesít, akkor látja el azokat a feladatokat, amelyek egyébként nélkülözhetetlenné teszik. Ambrogio Lorenzetti közel nyolcszáz esztendeje a sienai városháza tanácstermének falára felfestette a jó kormányzás allegóriáját. Stabilitás, biztonság, béke, harmónia – ezek fontosak ma is, mert ezek a gazdasági növekedés, a gyarapodás és a jólét alapjai.
(A kötcsei tanácskozáson elhangzott beszéd szerkesztett változata.)

A szerző közigazgatási és igazságügyi miniszter