A változásokat nem elég megígérni

Emlékszem, négy évvel ezelőtt, közvetlenül Malina Hedvig megveretése után érdekes hírek jelentek meg a magyar sajtóban. A magyar diáklány elleni erőszakot mindenki elítélte, az őt vádoló Robert Fico és belügyminisztere, Robert Kalinák jórészt magukra maradtak. Ebben a feszült helyzetben megszólalt Dusan Caplovic, a volt kormány emberi és kisebbségi jogokért felelős miniszterelnök-helyettese. Történelmi kiegyezésre van szükség Magyarország és Szlovákia között, mondta, ő hajlandó egy ilyen dokumentumot előkészíteni.
Magyarországon sokan reménykedve kapták fel a fejüket. „Új hang Pozsonyból” – lelkendezett a magyar média egy része. Az új magyar–szlovák huzavonákat nem kívánó közéleti szereplők üdvözölték a bejelentést, és szinte egymással versengve nyilvánították ki fogadókészségüket egy ilyen kezdeményezés irányában.
Nemsokára kiderült, hogy kamu az egész, egyszerű elterelő kommunikációs játékról volt szó. Caplovic ugyanolyan nacionalista maradt, mint volt addig is. Ő volt az, aki ki akarta tiltani a közbeszédből a Kárpát-medence kifejezés használatát, ő terjesztette be később a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma elleni parlamenti határozatot, majd később ő volt az egyik szellemi atyja a Benes-dekrétumokat megerősíteni hivatott szlovák parlamenti határozatnak is. Vehemensen támogatta a volt oktatási miniszter ama döntését, hogy a kisebbségi tankönyvekből távolítsák el a magyar földrajzi neveket, s magyar szövegkörnyezetben is cseréljék azokat szlovákra. Miért jut eszembe napjainkban mindez?
Pozsonyban a júniusi parlamenti választások némi változást hoztak. A Fico-kormánnyal összehasonlítva valóban egy fokkal jobbnak mondható az új kormány összetétele. Az elmúlt négy évre oly jellemző primitív magyarellenes provokációktól talán nem kell tartanunk. De nem indokoltak azok a lelkendező értékelések, amelyek a magyar média egy részében megjelentek sem a helyzet egészét, sem a szlovákiai magyarok jogérvényesítésének lehetőségeit illetően. Finomabb, összetettebb játék következik.
A júniusi választásokon lényeges áttörés nem történt Pozsonyban. Robert Fico és pártja magasan megnyerte a választást, a vele szemben létrejött – lényegében tényleg hatpárti – koalíció túlzottan sokszínű. Fico kormánya számos problémát hagyott az új kabinetre, így annak nem lesz egyszerű dolga. Három fontos adat példaként: az euróövezeti tag Szlovákia államháztartása várhatóan 6 százalék fölötti hiánnyal zár az idén, a munkanélküliség aránya meghaladja a 12 százalékot, s az sem mellékes, hogy az idén 90 százalékkal kevesebb működő tőke jött Szlovákiába, mint a tavalyi év hasonló időszakában.
Most tanévnyitáskor ott kísért minden iskolaigazgató és intézményfenntartó előtt az állami szimbólumokról szóló törvény – amelyet az új kormánykoalíció tagjai is kritikával illetnek, csak épp nem helyezik hatályon kívül, vagy nem változtatják meg. Az állami jelképek beerőltetését a tantermekbe nem tartja helyesnek az új oktatási miniszter sem, ám hozzáállása, amellyel a médián keresztül azt sugallja, hogy nem kell ezt a törvényt igazán komolyan venni, nem igazán jogállami hozzáállás.
Fontos kérdés az átfogó kisebbségi törvény kérdése. Bizonyára emlékszünk még rá, mennyire elégedetlenek voltunk Vollebaek EBESZ-főmegbízott elemzésével a szlovák nyelvtörvény szigorítása után. Túl elnézőnek éreztük Vollebaek álláspontját – ám két konkrét javaslata közül az egyik épp egy átfogó kisebbségi törvény elfogadásának ajánlása volt. Nos, az új szlovák kormány programja nem tartalmazza ezt a kitételt, s ezzel kétségkívül alámegy nemcsak az EBESZ ajánlásainak, de a Bajnai–Fico-féle szécsényi megállapodásnak is.
A szlovák nyelvtörvény egészében anakronisztikus, elsősorban a magyar nyelv kiszorítását célozza nemcsak a közéletből, de a lehető legtöbb területről is. Komoly változtatásokra szorul, s ez ügyben az Európa Tanács miniszteri bizottsága már két alkalommal is megfogalmazott konkrét javaslatokat. Ám az új szlovák kabinet külügyminisztere, Mikulás Dzurinda ugyanazt válaszolta erre, mint a Fico-kormány miniszterei, mondván, hogy ezek csak ajánlások. Pedig többek annál: a szakértők ugyanis a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartájának a szlovák parlament által ratifikált formájával, magyarán: a Szlovákia által önként vállalt kötelezettségekkel hasonlították össze a szlovák törvényeket, s állapították meg, hogy azok nem felelnek meg minden vonatkozásukban a szlovák vállalásoknak. Az EBESZ e téren is tett egy ésszerű javaslatot: meg kell erősíteni a kisebbségi nyelvek használatát szabályozó törvényt. Ám azt hatékonyan valóban csak akkor lehet megtenni, ha változik az államnyelvről szóló törvény is. S itt rajzolódik ki az újabb csapdahelyzet: a Fico-kormány alatt elvett jogoknak valószínűleg csak a kisebbik részét adja vissza vagy orvosolja majd az új kabinet. Egészében véve tehát a helyzet továbbra is rosszabb lesz, mint 2006-ban volt (akkor sem volt hibátlan), ám optikailag az egész úgy fog hatni, mintha komoly előrelépések történnének.
Nem hagyható ki a képből az állampolgársági törvény problémája. Pozsony változást ígér, ám nem világos, mit ért ezalatt. A szlovák külügyminisztérium két héttel ezelőtti nyilatkozata pedig nem sok jóra enged következtetni: a Mikulás Dzurinda által vezetett intézmény felhívással fordult Szlovákia polgáraihoz, hogy a Ficóék által meghozott, diktatórikus szellemben megfogalmazott szlovák törvény előírásai szerint jelentsék be a szlovák hivatalokban, ha újabb állampolgárságra tettek szert. Magyarán: az új szlovák kormány külügyminisztériuma arra szólította fel Szlovákia állampolgárait, jelentsék fel magukat, ha más állampolgárságot is kaptak, s tegyék lehetővé, hogy az új szlovák kabinet ezáltal megfossza őket szlovák állampolgárságukról. Történt mindez akkor, amikor a magyar állampolgársági törvény még hatályba sem lépett. A szlovák nemzettudat-építésnek a jelek szerint szüksége van a magyar etalonra. Gyakori szlovák felfogás szerint ugyanis a szlovákok az elmúlt százötven évben a magyarokkal szemben érték el azt, amit elértek, a szlovák nemzeti emancipáció lényegében a magyar asszimilációtól való menekülés volt. Magam úgy gondolom, a huszonegyedik század elején, az EU- és NATO-tag Szlovákia viszonylatában ez anakronisztikus felfogás.
A magyar érdekérvényesítés jelentősen meggyöngült Szlovákiában a júniusi választások után.
Vizsgáljuk meg most röviden a helyzetet a szlovákiai magyar közösség szempontjából. Több furcsa megfogalmazás is teret kapott ilyen vonatkozásban a magyar médiában. Néhányan azt állítják, hogy a szlovákiai magyar politika – úgymond – átlépte az etnikai korlátokat, s ez pozitív, követendő példa. Többen két magyar pártról beszéltek és beszélnek Szlovákiában, amelyek közül az egyik bejutott a parlamentbe, a másik nem. Nézetem szerint nemzeti szempontból nem innováció, hanem komoly vírus került a rendszerbe, amely jelentősen meggyengítette a nemzeti érdekérvényesítés potenciálját.
A szlovákiai magyar politikai közösségben az elmúlt évtizedekben kétfajta politikai hozzáállás fogalmazódott meg. Az első azt mondja, hogy mi ugyanolyan magyarok vagyunk, mint Budapest vagy Pécs bármelyik polgára. Magyarán: önmagunkkal mérjük magunkat, mi magunk fogalmazzuk meg elvárásainkat és igényeinket a saját szükségleteink szerint a szlovák állam irányában is, s azokhoz törvényi és intézményi garanciákat kérünk. Így biztosítható véleményünk szerint a közösség túlélése és fejlődése. Ez a Magyar Koalíció Pártja álláspontja.
A másik gondolkodási irány szlovák szemüvegen át nézi önmagunkat. Azt mondja, csak annyit tegyünk, csak annyit mondjunk, amennyi a többségi nemzet számára elfogadható. Ezt kínálja az új, sokak szerint szintén magyar párt, a Most – Híd.
Nos, akár ez is lehetne a szerény araszolgatás útja, amennyiben látható volna a többségi szlovák pártok részéről egy elfogadható program a magyar közösség jövőjét illetően. Ilyet azonban egyetlen szlovák párt sem kínál, gyakorlati politizálásuk pedig kétféle hozzáállást prezentál: az egyik a lépésről lépésre való beolvasztásunkat, jogaink szűkítését, míg a másik egy burkoltabb, eltűnésünket inkább a természetes asszimilációs és egyéb folyamatokra bízó politikát. A nemzeti korlátokon úgymond átívelő megoldások kritikátlan dicséretekor megkérdezném, mikor hívják meg mondjuk a szerbek nemzeti prioritásaik megfogalmazásához a horvátokat, az ukránok az oroszokat, a románok a magyarokat – de akár a franciák a németeket és fordítva? Egyáltalán: meddig érvényesíthető egy ilyen pártban, amennyiben az demokratikus szabályok szerint kíván működni, a magyar–szlovák belső egyensúly, amikor a társadalomban a magyarok és a szlovákok aránya egy a nyolchoz? Azt hiszem, a közeljövő megmutatja, milyen gondolkodásmódot fog képviselni ez a párt magyar–szlovák relációban is.
Nagyon rossz az a társadalmi üzenet, mely azt sugallja, hogy magyarként akkor lehetsz sikeres Szlovákiában, ha feladod saját mércédet, ha mások elvárásaihoz igazodsz. Bizonyára most többen azt gondolják, tetszettek volna jobb eredményt elérni júniusban – s igazuk van. Ám ez nem mentesít egyikünket sem az alól, hogy a helyzettel szembenézzünk. Márpedig úgy tűnik, Szlovákiában a jelen pillanatban több a kérdő- és az óvatosságra intő jel, mint az ok a felhőtlen hozsannázásra. Nem szabad kimerevített helyzetek alapján elhamarkodott ítéleteket megfogalmazni sem. Idő kell ahhoz, hogy pontosabban lássuk, a szlovákiai magyar társadalomban június 12-én megfogalmazott döntések mennyire jelentenek átmeneti zavart a rendszerben s mennyiben tendenciát.
Az első könnyebben kezelhető. A második esetében sokkal mélyebb a baj.

A szerző a Magyar Koalíció Pártjának volt elnöke