Az Igazság lakodalma

Különleges masina zabálja a fekáliát. Csodaparipa az, amelynek az istenek olimposzi otthonát kell elérnie Trigeusszal a hátán, hogy a földlakók érdekében kiszabadítsa az Igazságot páncélszekrénybörtönéből. Az elegendő üzemanyag érdekében buzgólkodik mindenki, természetesen gázálarcban, különben elviselhetetlen lenne a bűzzel telített levegő. A szinte emberfeletti, kissé egyébként túlnyújtott, ricinussal doppingolt hosszadalmas erőfeszítés eléri célját: a Bárka alsó színpadán és nézőterén mindenütt fémvödrök és bilik, a repülő ló egyedüli táplálékával. Az egykori állami zománcárugyár raktárkészletének utolsó darabjait menthette át az Arisztophanész-parafrázisba Gyarmati Kata és Kokan Mladenovic. Megindulhatunk hát felfelé, van miből.
Arisztophanész eredetijében egyébként nem Igazság, hanem Béke szerepel, azt próbálja megtalálni a főhős Trügaiosz. Járgánya hasonló, egy ganajtúró bogáron érkezik a tengerszint fölött háromezer méter magasan fekvő vidékre, kisebb harcok után a béke istennőjével, Eirénével tér vissza a földre. A peloponnészoszi háború ideiglenes szélcsendjében, a Nikiász-féle béke idején, az újból és újból erőre kapó athéni–spártai küzdelmek apropóján született darab Euripidész Bellerophontész című, azóta elveszett tragédiájának paródiaváltozata. (Így sajnos nehezen rekonstruálható, hogyan is festi át Arisztophanész az elbizakodottságban Pegazusával az istenekhez emelkedő, kegyetlenül megbűnhődő hős, Bellerophontész históriáját.)
Zavarosat alkotott mindebből a Bárkában dolgozó szerzőpáros, a közönség elé kerülő új mű sokszor kusza és érthetetlen, az ókori párhuzamok legtöbbször kizsaroltnak hatnak. A színészek között van, aki figyelemre méltó mindeközben, talán a Hermészként is megjelenő Nagypál Gábort érdemes leginkább kiemelni. A díszlet aprólékos, a régi gyárak elaggott belsejét, a barkácsmozgalom fénykorát, a korinthoszi oszlopfővel díszített csarnokot harmonikus, egyúttal szellemes koszlottsággal, némileg apokaliptikusan jeleníti meg. Igaz, a részletek elvonják a figyelmet magáról az előadásról. Ez érthető: az erőteljes „szarszimbolika” minden látványos kísérlet ellenére hamar befullad, a felső színházteremben folytatódó második részt pedig a végeérhetetlen népi panaszáradat és Pallasz Athénénak a súlyos agyrázkódás szimptómáit mutató viselkedése teszi érdektelenné.
A tiborciádák sorozata egyébként mai hazai nyavalyáinkat panaszolja. A korrupciót, a közéleti demagógiát, a „fehérgalléros bűnözést”, nagyrészt untató kofamodorban. Mondja a munkás, a paraszt, az utcanő, az orvos, akik valamiféle népfrontos szövetségben vívják küzdelmüket az igazság istennőjének földre szállásáért. Ez meg is történik, a harmadik részben visszasétálunk az alagsorba. A lagzi azonban elmarad, a börtön-fémkasszában ugyanis csak egy Iustitia-szobrot találnak. A küzdelem ennek nyomán a végtelenségig prolongálódik, a nép újra bilire ül a szebb jövő reményében.
(Gyarmati Kata–Kokan Mladenovic: Igazság. Bárka Színház. Rendező: Kokan Mladenovic.)