Bajnokok és hajótöröttek

A hat aranyérem dacára – amelyekből három olimpiai számban született – a poznani világbajnokságon megroppant a magyar kajak-kenu kikezdhetetlenül szilárdnak hitt gerince. A huszonnyolc döntő egynegyedét magyarok nélkül rendezték meg – úgy, hogy ötezer méteren nem voltak selejtezők, a négyszer kétszázas váltó egyelőre inkább a közönség szórakoztatását, a női kenu pedig a nemzetközi szövetség nehezen értelmezhető érdekeit szolgálja. A megannyi kudarc közül a férfi kajak négyesé a legfájóbb; a fényes tradíciókon kívül azért, mert ez a versenyszám reprezentálja a leghűbben egy ország kajak-kenu sportja erejét.

A poznani kudarcról
Csipes Ferenc (olimpiai bajnok kajakos, a honvédos hölgyek edzője): Nem valószínű, hogy néhány év múlva végigverjük a világot, ennél azért több van a magyar férfi kajakosokban és a négyesben is. Utóbbi kérdése számomra roppant egyszerű. Nem az íróasztal mellett kell összeállítani az egységet, a négyeseknek is válogatót kell kiírni, s akkor kiderül, ki a legjobb.
Schmidt Gábor (a szövetség főtitkára): Nem fizikai, alkalmasságbeli, hanem pszichikai okai voltak a négyes gyenge szereplésének. Külső és belső erőknek sikerült megbontaniuk a fiúk egységét, ami után törvényszerű volt a bukás.
Vereckei Ákos (olimpiai bajnok kajakos): Azoknak, akik a négyest alkották, életük óriási lehetőségeként kellett volna megélniük azt a kivételes alkalmat, hogy ebben a hajóban indulhatnak. Mindent ennek kellett volna alárendelniük, ezzel szemben széthúzás gyengítette az egységet. Az eredmény ma már akkor sem garantált, ha a legjobbak ülnek a négyesbe, ha nem ez a helyzet, fokozottan be kell tartani a játékszabályokat.
Angyal Zoltán (korábbi szövetségi kapitány): Nem mellékes, hogy kik ülnek a négyesben, de talán ennél is fontosabb az állandóság. Évről évre nem szabad újabb és újabb egységet verbuválni. Ismerve a zsenialitását, s látva, mit sem kopik a tudása, el tudom képzelni, hogy Kammerer Zoltán kettesben és négyesben is induljon a londoni olimpián.

Nem véletlenül tartják a hazai rendezésű úszó Európa-bajnokság legnagyobb sikerének a 4x200 méteres női gyorsváltó győzelmét. Egy-két kiváló úszót nagyon sok nemzet felmutathat, az is elképzelhető, hogy ezen egy-két klasszis az éremtáblázat élmezőnyébe repíti az adott országot – mint ahogy Egerszegi Krisztina és Darnyi Tamás 1988 és 1992 között hazánkat –, ám a váltóban, különösen gyorsváltóban elért győzelem nem lehet a véletlen műve.
Kajak-kenuban a férfi kajakos szakág népesebb, mint a másik kettő, azaz most már három együttvéve; itt a férfi négyes a „gyorsváltó”. Elképzelhetetlen, hogy olyan ország szóljon bele az érmek dolgába, amelyben nincs erős bázisa a sportágnak. Ez a versenyszám 1964 óta szerepel az olimpiai játékok műsorán, s az itt kiosztott tizenkét aranyérmen csupán hat ország osztozik: Magyarország, Németország és a Szovjetunió három-három arannyal, Norvégia, Új-Zéland és Fehéroroszország egy-eggyel. Sőt, ha nagyon akarjuk, szűkíthetjük e kört: Norvégia akkor, 1968-ban nyert, amikor a vezető hatalmak kisebb jelentőséget tulajdonítottak eme friss, hagyományokkal tehát nem bíró számnak, Új-Zéland 1984-ben a Los Angeles-i csonka olimpián győzött, Fehéroroszország pedig mindig a szovjet kajak-kenu erős bázisának számított, a mai menők még nem a peresztrojka szülöttei. Ha pedig az érmesekkel tágítjuk a kört, akkor megkapjuk az erős kajak-kenus nemzetek névsorát.
A poznani végeredmény sem cáfolja e tételt; legfeljebb hat meglepetésként, hogy – Fehéroroszország előtt – Franciaország nyert, a bronzérmet pedig Csehország kaparintotta meg. A többi döntős – leszámítva, hogy Magyarország és Szlovákia kiesett a középfutamban – igazolta a papírformát: Németország, Ausztrália, Oroszország, Lengyelország, Románia, Olaszország.
A következtetés ez alapján egyértelmű. Jó négyest vagy világklasszis kajakosokból lehet alkotni – lásd a Pjatrusenkával és Mahnyevvel fémjelzett fehérorosz hajót –, vagy ettől a szinttől csak kevéssel elmaradó, de technikailag összeillő, évek óta közösen készülő, csak erre a számra összpontosító emberekből. A németek és a szlovákok évek óta ezt a módszert követik. A németek erre az évre két embert cseréltek ki, s borítékolhatjuk, hogy a mostani negyedik hely dacára jövőre sem építenek teljesen új egységet; a szlovákok fölött viszont valószínűleg eljárt az idő.
Vessük össze mindezt a magyar jelennel! A Dombi Rudolf, Szalai Tamás, Kökény Roland, Hadvina Gergely kvartettet az az alapgondolat szülte, hogy Kökény helyett Paumann Dániellel ez a négyes tavaly utcahosszal nyerte meg az U23-as Európa-bajnokságot. Ám az U23-as és a felnőtt mezőnyt nem lehet összehasonlítani, ahogy arra Kammerer Zoltán is felhívta a figyelmet. Szalai és Hadvina felnőtt vb-re először idén került ki, tulajdonképpen ez érvényes Dombira is, a tavalyi sprintváltóban való részvétel még nem ruházza fel előjogokkal, Kökény túl a harmincon is kiváló kajakos, ám Kammerer és Vereckei szintjétől, ha egész kevéssel is, de elmarad. A négy kajakost az Európa-bajnokság eredményei ráadásul megtévesztették. Ott a négyes második helye mellett Szalai ötszáz egyesben győzött, Dombi pedig kétszázon Beé Istvánnal harmadik lett. A fiúk azt hitték, a bab is hús. Ahelyett, hogy mindent a négyesre tettek volna fel, elaprózták magukat, ami az egységüket is kikezdte. Az éremnél többet vesztettek: a kiváltságot arra, hogy a 2011-ben, sőt 2012-ben a Londonban induló egységnek az alapját képezzék.
Jövőre újra kell kezdeni a keresgélést. A friss tanulságok mellett a régiekre is odafigyelve. A férfi kajakosokkal korábban is előfordult, hogy nem a legjobban osztották fel egymás között a számokat. 1972-vel bezárólag nem volt kérdéses, hogy a legjobb egyes és páros alapszámában vállalta az indulást, hiszen esélyes volt az aranyéremre. Az olimpiai program 1976-ban kibővült az ötszáz méteres futamokkal. Montrealban bődületesen erős volt a magyar csapat. K–1 500-on Sztanity Zoltán második, K–2 500-on a négy éve ezren második Deme József, Rátkai János duó ötödik, K–1 1000-en az akkor „kajakkirály” Csapó Géza második, K–2 1000-en Szabó István és Bakó Zoltán harmadik lett, a négyes viszont Deme, Giczy Csaba, Romhányi Zoltán, Rátkai összetételben csak nyolcadik. Vajon mire lett volna képes négyesben Sztanity, Csapó, Szabó és Bakó együtt? Mit mondanának ma, az egyesben és párosban kiharcolt ezüstöt, illetve bronzot elcserélnék-e a négyes aranyáért? Utólag mindenesetre luxusnak tetszik, hogy ez a csapat olimpiai bajnoki cím nélkül maradt.
A Csipes Ferenc, Gyulay Zsolt, majd a Kammerer, Storcz Botond, Vereckei Ákos fémjelezte korosztály annak is köszönheti a sikereit, hogy nem követte el ezt a hibát. A négyest nem maradéknak, pluszesélynek tekintették, hanem mindenekelőtt arra építettek. Csipes és Gyulay már 1986-ban tagja volt a világbajnok hajónak, miként Kammerer, Storcz és Vereckei már 1997-ben összeállt, menet közben csak Horváth Gábor váltotta Hegedűs Róbertet. Kammerernek, Storcznak, Vereckeinek és Horváthnak ahhoz is volt lélekereje, hogy miután oda-vissza többször megsértették és megfúrták egymást, 2003-ban oda lyukadjanak ki, minden egyéni érdeket és sérelmet félre kell tenni, mert csak így, együtt van esélyük a győzelemre; ami nem is maradt el.
A sértés szándéka nélkül Dombi, Szalai, Kökény és Hadvina messze nem képviseli az 1988-as vagy a 2000-es, 2004-es minőséget. Az idei eredmények alapján nekik is számolniuk kell ezzel az adottsággal. Ami nem jelenti azt, hogy mondjanak le a négyesről. Azt viszont igen, hogy ha beleülhetnek, mindent ennek rendeljenek alá. Egyik klasszisunk – a fölösleges indulatok elkerülése miatt fedje a nevét homály – kissé sarkosan, de találóan hajótöröttek gyülekezetének nevezi az elmúlt évek négyeseit. Mondván, a tagok tévesen azt hiszik, ha a kissé céltalan hánykolódásból megmenekülve beszállhatnak a patinás hírnevű hajóba, máris megkönnyebbülhetnek, mert az a legénység erőlködése nélkül úgyis fut magától. Mint amikor a futballista csak a cipőjét „küldi” a pályára, a pólós csak a sapkáját dobja a medencébe.
„Hajótöröttekből” akár olimpiai bajnokok is válhatnak. A sportágban ki ne ismerné Robinsont Ausztráliából…