Csak víz volt, tűz nem

Pólósaink történelmet írtak a zágrábi Európa-bajnokságon, csakhogy ezúttal műfajt váltottak: a nők ötödik helyezése után a szerbektől elszenvedett, 10-8-as szombati vereségükkel a férfiak negyedikek lettek, így amióta mindkét nem számára rendeznek Eb-t, először maradtunk érem nélkül. E tekintetben tehát negyedszázados mélypontra jutottunk – a lányok számára 1985-ben írták ki az első kontinensviadalt –, de talán nem ez a legnagyobb baj.

Eb-kálvária. A vízilabda (és az úszás) versenyrendszere az előző évezred végéig remekül működött: négyévente olimpia, ugyancsak négyévente, szintén a páros esztendőkben világbajnokság, minden páratlan évben, azaz kétévente Eb. A nemzetközi szövetség, a FINA azonban összekutyulta e szisztémát, és 1998 után két menetben átállt a kétéves ciklusra, 2001-ben, 2003-ban, majd onnantól a páratlan években rendezve a vb-t. Az Eb ezzel nálánál rangosabb viadalt kapott a nyakába, igyekezett is menekülni előle, jobb híján a páros évekbe: 2001 és 2003 után 2006, 2008 és 2010 következett. Az úszók még hamarabb váltottak, 1999-ről már 2000-re, 2002-re, de nem véletlenül lehetett ám 2006-ban és 2010-ben, négy éven belül kétszer is Budapest az Eb-házigazda; ami nekünk sportdiplomáciai siker és különleges lehetőség, az a sportág számára szegénységi bizonyítvány. Minden második vízilabda (és az úszó) Eb-t menthetetlenül leárnyékol az olimpia. De minden második kontinensviadal nem tekinthető komolynak, miközben minden második komolytalan. Így az egész félkomollyá válik. Ez abból is kitűnik, ha az 1990-es évtized Eb-rendezői – Athén, Sheffield, Bécs, Sevilla, Firenze – után számba vesszük a 2000-es évtized pólósvendéglátóit: Budapest, Kranj (Szlovénia), Belgrád, Malaga, Zágráb. Lassan tényleg Balkán-játékok lesz az egész. A helyszínnél azonban égetőbb probléma az időpont. 2008-ban, 2012-ben, 2016-ban tudniillik nincs normális terminusa az Eb-nek. Egy hónappal az olimpia előtt rendezni rossz. Az olimpia után még rosszabb. A kontinentális szövetség, a LEN, mindezt fokozandó, 2012-re rálelt a legrosszabbra: a januárt választotta. 2008 és 2012 között tehát a vízilabda Európa-bajnokság a spanyol nyárból a horvát őszbe, majd a holland télbe költözik. Mi jöhet még? Legfeljebb az, hogy 2014-ben a póló feltűnik a téli olimpia műsorán.

Búra adtuk a fejünket 1995-ben Bécsben, mert mindkét szakágban magyar–olasz döntő zajlott, és mindkettőt elveszítettük. Két ezüstön borongtunk. Most más a mérce. A női kapitány, Petrovics Mátyás nagyjából elégedetten nyilatkozott, Kemény Dénes pedig eleve a négy közé jutást tűzte ki célul, és az teljesült. Az éremhez szombaton, a bronzderbin meg kellett volna verni a szerbeket; a múlt hétfői csoportmeccsen hat év óta először sikerült, méghozzá 9-6-ra, de Zágrábban is egyszer volt kutyavásár. Udovicsicsék másodszor azért nyertek csupán 10-8-ra, mert 10-6-tól már csak a nyilvánvalóan győztes végkifejletet várták, és a magyar kapuban Nagy Viktor brillírozott. Ha átlagosan véd, minimum öt a vége.
Bár az ejtésekkel ezúttal sem tudott mit kezdeni, és máskor is akadtak lyukas percei, negyedei, meccsei, számára mégis mindvégig kihívás, inger volt az Eb. A bravúrtól, a részsikertől mennybe ment, a potyába, a kudarcba belepusztult. Rajta kívül még Szivós Mártonról sugárzott hasonló. (Persze lehet, hogy a többiek belül emésztették magukat, más sportágakból is ismerjük a faarcú önmarcangolót.) Azért valószínűleg nem véletlen, hogy leginkább a Nagy, Szivós kettős gesztusai árulkodtak. A tizenhárom tagú magyar keretből heten voltak olimpiai bajnokok, hárman újoncok. Előbbieknek Zágráb már, utóbbiaknak még nem jelentette a nagy lehetőséget. A három köztes állapotban lévő pólósnak (a harmadik Hárai Balázs) viszont igen. Szivós már vihette ziccerben a labdát a 2007-es vb-döntő hajrájában – kihagyta, kikaptunk –, Nagy Viktor ott volt a 2008-as malagai Eb-n, egy hónappal Peking előtt. Aztán mégis mindketten lemaradtak az olimpiáról és az aranyéremről. Ők már nem engedik meg maguknak, hogy ne akarjanak megnyerni minden párharcot, mérkőzést, tornát.
Igaz, a többiek sem engedhetnék. Mert látniuk kellene, hogy szakmai, anyagi, presztízs és minden egyéb tekintetben pazarul élnek egy, a hétköznapokon alig létező, látszó sportágban, sportágból. Hisz a vízilabda Eb-t lassan már csak a Balkánon vagy annak peremén lehet megrendezni (hogy miért, arról lásd keretes írásunkat), Zágrábban, a póló egyik fellegvárában a nem horvát érdekeltségű mérkőzésekre a kutya sem volt kíváncsi, egyetlen külföldi csapatot kísért aránylag népes szurkolótábor, a magyart, a jogtulajdonos hazai televíziónak nem kellett szerződésben vállalnia, hogy minden találkozót közvetít (ez egyéb labdajátékokban egészen elképzelhetetlen), így a magyar tévé a németek és az oroszok elleni partit sem adta, sőt, az Eb-döntőt sem, és el is fogadható, hogy erre itthon nem volt igény.
Fiaink kicsiny, zsugorodó sportágban lettek negyedikek, méghozzá a 2010-s esztendő fő versenyén. Sőt, számunkra egyetlen versenyén, együttesünk ugyanis a Világligát és a Világkupát kihagyta. A szerbek ellenben mindkettőben az élen zártak, miként a tavalyi, római vb-n is, mégis találtak maguknak az Eb-re is elegendő motivációt.
Ötkarikás aranyuk nekik persze nincs, de ha Londonban nekünk össze is jön a zsinórban negyedik, tegnapi és mai eredményeinket és érzéseinket az sem írja felül; 2012-ig legalábbis semmiképpen sem. És lássuk be, ha jövőre vissza is tér Kiss Gergő és Kásás Tamás, a londoni bajnoki cím most messzebb van, mint 2002-ben az athéni vagy 2006-ban a pekingi volt. A távolság legfeljebb az 1998-as sydneyi kilátásokhoz mérhető.
Csakhogy akkoriban még nagyra tartottuk az Eb-t. Az 1997-es sevillai arany szilárdította meg az esztendő elején, comói ismeretlenségéből kinevezett új szövetségi kapitány pozícióját. Az olaszok 9-8-as legyőzésével a negyeddöntőben majd’ évtizedes átok tört meg, az akkori eufóriára és Kemény elfogadottságára jellemző, hogy szegény, megboldogult rádióriporter, a bakijaiban is zseniális Molnár Dániel elcsukló hangon jelentkezett be, mondván, „mellettem Kiss Dénes szövetségi kapitány”, mire Kemény rezzenéstelen arccal rávágta: „nem Kiss, Kovács”. A döntőbeli 3-2 a jugoszlávok felett és Kásás mesterhármasa éppen úgy a magyar pólóslegendárium része, mint az 1999-es firenzei Eb-diadal, a horvátok elleni, bődületes 15-12-vel és az újonc Biros Péter öt góljával. A 2001-es tornára azért figyeltünk, mert Budapest volt a házigazda, a 2006-osra azért, mert Belgrád, de a 2003-as szlovéniai és a 2008-as malagai bronz már szinte észrevétlen maradt a begyűjtött és begyűjtendő olimpiai aranyak fényében, árnyában.
A legutóbbi Sport7főben fel is tettük a kérdést Kemény Dénes szövetségi kapitánynak, majdani megítélésén vajon mennyit változtathat a 2010-es kontinensviadal, mire ő kendőzetlen őszinteséggel válaszolta: – Semmit. Lehet, hogy nagyképűen vagy meglepően hangzik, de tényleg semmit. Ne is rólam beszéljünk, hanem abba gondoljunk bele: Ferguson akkor is Sir Alex marad, ha a Manchester United hatodik lesz az angol bajnokságban.
Talán meghökkentő, de korrekt és igaz vélemény. Ám a Zágrábot is megjárt játékosok közül legfeljebb Szécsi Zoltán és Biros Péter érezhetne, mondhatna hasonlót, a többiek még ronthatnak, javíthatnak, de nem henyélhetnek.
Az olimpiai bajnokok sem. Mert e pillanatban a magyar férfi vízilabda-válogatott nem a pekingi első, inkább a római ötödik és a zágrábi negyedik. Nem érdem, hanem óriási szerencse, hogy míg a nyáron világbajnok focistát és csapatot már ősszel kikezdhetik két-három vereség miatt, addig a mi pólósaink menlevele, köszönhetően az elődöknek, olimpiától olimpiáig szól.
Magyar vízilabda-válogatottnak lenni a sors különleges kegye. Meg kell becsülni, minden adandó alkalommal meg kell szolgálni.
Legyen az egy blokkolási, egy visszaúszási lehetőség, vagy éppen egy szakadt autogramkérő, egy bárgyúcska riporter.

Eredmények. Férfiak, a 3. helyért: Szerbia–Magyarország 10-8. Döntő: Horvátország–Olaszország 7-3. A férfi torna végeredménye: 1. Horvátország, 2. Olaszország, 3. Szerbia, 4. Magyarország, 5. Montenegró, 6. Németország, 7. Románia, 8. Spanyolország, 9. Görögország, 10. Törökország, 11. Oroszország, 12. Macedónia.