Európa a neoliberális úton halad tovább

José Manuel Barrosónak az unió helyzetéről az Európai Parlamentben tartott beszéde megfelelt a várakozásoknak, ugyanis nem vártak tőle semmit, és valóban a beszéd nem volt más, mint az unió eddigi – kudarcos – politikájának megerősítése. Ez alól talán kivételt képeznek a pénzügyi intézmények szabályozására vonatkozó elképzelések, például az árfolyamesésre spekuláló fedezetlen short ügyletek betiltása vagy a nemteljesítési csereügyletek (CDS – Credit Default Swaps) szabályozása. Mindkettő a pénzügyi spekulációk fő eszközei közé tartozik, és jelentős szerepet játszottak a görög fizetőképtelenségre való spekulációban (Jeórjiosz Papandreu görög miniszterelnök épp Obama amerikai elnök segítségét kérte, hogy a G20-ak következő értekezletén kerüljön napirendre a Görögország elleni spekulációk kérdése). A Barroso által javasolt (és egyébként az Egyesült Államokban már törvénybe is iktatott) korlátozások azonban nem fogják megváltoztatni a nyugati világ kaszinókapitalizmus jellegét, amikor is a pénzügyi spekuláció jövedelmezősége messze meghaladja a reálgazdaságban (tehát a termelésben, szolgáltatásokban) elérhető nyereséget, és ezért a tőke elsősorban oda áramlik. Ma egy iparvállalatnak sokkal inkább megéri, ha pénzét nagy külső adóssággal rendelkező uniós országok államkötvényeibe fekteti, mintsem, hogy a bizonytalan uniós piacra saját termelő bázisát fejlessze.
Amit az Európai Bizottság elnöke az unió elkövetkező időszakot jellemző gazdaságpolitikájáról mondott, az nem más, mint az 1997-ben elfogadott neoliberális ihletésű stabilitási és növekedési paktum politikájának folytatása. Mint ismeretes, ez az egyezmény a maastrichti kritériumok, jelesen a GDP-hez viszonyított költségvetési hiány három, az államháztartási adósság hatvan százalék alatt tartását akarta szankciók árán is kikényszeríteni. E paktumnak akkora volt a sikere, hogy az elfogadásakor még évi három százalékot közelítő gazdasági növekedés az utóbbi öt év átlagában egy százalék alá csökkent, miközben az amúgy is magas munkanélküliség tovább nőtt és jelenleg – az unió átlagában – 10 százalék körül stagnál. Az árstabilitást kétségtelenül sikerült biztosítani, mert az évi infláció nem haladta meg a két százalékot, viszont a maastrichti kritériumokat az uniós országok egyre kevésbé képesek betartani, még az érte leginkább kardoskodó Németország sem. Vagyis a stabilitási és növekedési paktum sem stabilitást (az árstabilitáson kívül), sem növekedést nem hozott, ennek ellenére az unió vezetése meg van győződve, hogy az eddigi úton kell tovább haladni (vö. a lenini úttal).
Barroso az unió helyzetéről tartott beszédében ennek fő eszközét a strukturális reformok felgyorsításában, a szociális piacgazdaság modernizálásában, a demográfiai krízisre való válaszadásban látja. A strukturális reformok a költségvetés kiadási tételeinek, mindenekelőtt a jóléti kiadások lefaragását jelentik, a szociális piacgazdaság modernizálása az elbocsátások megkönnyítésével, a munkanélküli-segély csökkentésével, a szociális kiadások mérséklésével azonos értékű. A demográfiai krízisre adott válasz egyaránt jelentheti a nyugdíjkorhatár felemelését, az állami nyugdíjak csökkentését és esetleg fokozott bevándorlást. Egy korábbi bizottsági anyag évi kétmillió bevándorlót tartott szükségesnek, bár lehet, hogy a bevándorlók integrálásában tapasztalt sikerek hatására ez az álláspont azóta módosult. Az uniós ügyekben nem jártas polgárok számára szinte egy kis szótárat kell összeállítani ahhoz, hogy megértsék, mit is jelentenek számukra az unió vezetőinek egyes kijelentései. A helyzet emlékeztet George Orwell 1984 című regényére, amelyben a jövőt zseniálisan megsejtő író bemutatta az „újbeszédet” (eredetiben newspeak), amely nemcsak azt a célt szolgálta, hogy az emberek a politikai igényeknek megfelelő módon fejezzék ki magukat, hanem azt, hogy ne is tudjanak gondolkodni másképp. Ez az újbeszéd azután 2050-ig fokozatosan átvette volna a hagyományos szerepét. Ha Orwell feltámadna, bizonyára elégedett lenne az e téren történt előrehaladással.