Ezredfordulós fényűzés

Kiáltványszerű szöveggel kezdődött a naponta negyven–ötven fővel gyarapodó Dobjuk össze elnevezésű csoport élete a Facebook közösségi portálon. „Szorítsuk vissza a kultúra állami irányítóit a pénzosztás közeléből! Mi – nézők, olvasók, zenehallgatók – vegyük ki a kezükből a kegyúri hatalmat!” – írja a szerző, s a ma már színészekkel, rendezőkkel, színházigazgatókkal, kulturális újságírókkal, szerkesztőkkel egyre gyarapodó csoport létrehívója. A megoldást abban látja, hogy az adónk egy százalékát szervezetten adjuk egy-egy színvonalas, rászoruló színháznak, folyóiratnak vagy más alkotóműhelynek. A Dobjuk össze oldalon holland példát felemlítve arról is olvashatunk, hogy baráti társaságok évi több százezer forintnak megfelelő összeggel támogatnak művészeti csoportokat, projekteket. És hogy ezt is meg lehetne tenni, csak még nem tudni, hogy hogyan.
Szerintem fontos tisztázni, hogy egy olyan országban, ahol a fennmaradás legfőbb záloga a nyelv, a nyelvi kultúra, a nemzeti kultúra, az államnak kutya kötelessége tudatosan, átgondoltan, átláthatóan támogatni a kultúrát. Kutya kötelessége, hogy példás szigorral megbüntesse azt, aki a magyar kultúrára szánt pénzekkel, lehetőségekkel viszszaél. Az állam azonban nem adhat meg mindent, amire a kultúra szereplőinek szüksége van. Nem mehet el helyettünk a folyóirat-bemutatóra, nem fizethet elő helyettünk semelyik lapra, nem olvashatja el helyettünk a lapot a HÉV-en, és nem szerethet meg helyettünk egyetlen verset, egyetlen novellát, festményt, grafikát, szobrot, fotót sem. A civilek tehát nem az államtól kell hogy elvegyenek valamit, hanem a saját dolgukat kell hogy tegyék. Manapság egy független színház helyzetén az is sokat javít, ha néhány százzal több jegy kel el, ha egy iskola és a színház között rendszeres kapcsolat alakul ki, és a diákok bérletet vesznek. Egy folyóirat is akkor gondolhat ízléses, szolid reklámra, magasabb honoráriumok fizetésére, irodalmi táboroztatásra, ha nő az előfizetők, lapvásárlók, pártolók száma.
Az állam dolga az alapvető támogatás mellett, hogy az erős és igényes közszolgálati média révén teljes, pontos, érzékletes képet adjon a magyar kultúráról. Elérhető műsorsávban szemlézze a művészeti folyóiratokat, megszólaltassa szerkesztőiket, bemutassa az igényes független és kőszínházi, zenei, iparművészeti, filmes műhelyeket, galériákat, hogy időről időre tudjuk, mi minden van nekünk kikészítve, ha szépre, jóra, igazra vágyunk, s ezért még tenni, áldozni is akarunk.
És végre országos sikk legyen a moziban dokufilmet, a tévében kortárs irodalmi adaptációt nézni, a villamoson folyóiratot olvasni, irodalmi estre, megnyitóra járni, énekelt verset, „hallgatható” kortárs zeneművet dudorászni, magyar iparművészeti ruhában járni, és minderről magyar bor, pálinka mellett vitázni. Mert ami sikk, arra pénz is, idő is kerül valahonnét. S kell ezeknél szebb ezredfordulós fényűzés?