Gazdátlan hagyomány

K Ö N Y V E S H Á Z

Nem először találkozom azokkal az eseményekkel, amelyeket a kor legjobb íróinak, legtávlatosabb gondolkodóinak egy év alatt el kellett szenvedniük. Olvashattuk mindezt Németh László emlékező szövegeiben, Kodolányi Vízözön című regényébe rejtetten, szembesültem sorsukkal Szabó Lőrinc-monográfiám írása közben, majd A háborúnak vége lett interjúkötetet készítve, utóbb pedig Dobos Marianne Akkor is karácsony volt trilógiáját szerkesztve.
Felháborodtam, és magamba nyeltem a fájdalmat. Csendesítettem a háborgókat. 1981 augusztusában a nemzetközi összehasonlító irodalomtörténet New York-i kongresszusa alkalmából meglátogatva Püski Sándort az ott tartózkodó Csoóri Sándorral egyetértésben fontosnak tartottam, hogy Püski is finomítsa emlékezését, nem az ellentéteket kellett éppen akkor mélyíteni. Gondoltam. De most, Németh László lányának, Magdának leírásában újraolvasva a történteket, úgy érzem: elég volt! Nem mentegetni kell íróinkat, akik nemzeti hősként élték át – nemegyszer öngyilkosságra is felkészülve – szélsőjobbról, majd a különböző baloldali és liberális csoportok részéről az üldözést, az életveszélyt, hanem az igazat adás jóvátételével helyezhetjük végre őket nemzeti panteonunkba. Összhangban Németh Lászlóval, aki az ostrom kellős közepén ezt írhatta – és joggal! – Kodolányinak: „A pillanatnyi izgalmaktól eltekintve nem vagyok rossz hangulatban. Ha leülhetnék írni – tudnék. Veled különösen szeretnék beszélni. Úgy érzem, most jobban, mint eddig, hogy mi helyes irányt tartottunk, s a magyar nép szívében ugyanaz a tapasztalat és ösztön alakul ki, ami a mi álmainkban és előérzetünkben. S mekkora szellemi örökséget jelent ez, amit látunk: az egész gazdátlan hagyomány, Kelet-Európa.” Mintha képzeletbeli nemzeti szavazást vizionálna. Amelyben a magyar nép írói maguk mögött érezhették nemzetük egyetértését. Az 1945-ös választások mintha ezt fel is erősíthették volna.
Csakhogy hiába írói jó szándék, nemzeti közakarat. Sok évtizedes külhatalmi megszállás és belső klikkharcok kiiktatták a nemzet tudatából akkor még élő íróinkat. Németh László felesége imigyen összegezte frissiben ezt a kényszerű tapasztalatot: „Hát én már csak egy fasisztának a felesége leszek ezentúl?”
Monostori Imre, a könyv utószavának írója magyarázza, miért is száműzték az alkotót, aki előre figyelmeztetett a megosztó veszélyekre: az átalakulás vezetőit a külföldről érkező tanácsadók választják majd ki, azok, akik vajmi kevéssé ismerik a tényleges magyar problémákat, de ha ismerik is valamelyest, sokkal inkább lojálisak megbízóikhoz, mint hazájukhoz. Az itthoniak pedig olyan viharzást támasztottak, hogy azt még a „moszkovita” jövevények is sokallották. Még Révai József, a kommunista ideológus is kénytelen nyugtatni: „nekünk a magyar értelmiség mind a két szárnyára szükségünk van, arra is, amelyik Szekfű Gyulát s amelyik Németh Lászlót követi”. Szekfű moszkvai követként száműzve reszket, mérgezéstől tartva, Németh László pedig az óhajtott debreceni könyvtárosi menedéket azért nem nyerheti el, mert veszélyesnek ítélik az ifjúságra nézve, ha egy egyetem közelébe kerülne így a nagy hatású pedagógus gondolkodóval, Karácsony Sándorral.
A befogadáshoz, az értékek hasznosításához szabadság kellett volna. De az erre készséget mutatókat kiszorították. Jellegzetes példa az újdonsült politikus, Veres Péter látogatása a Békésen meghúzódott Németh családnál. „Én meghatottan öleltem át; mégiscsak a pályatárs szállt le hozzám a hatalom elérhetetlen magasából. Vagy egy órát maradt, viselkedése a régi, közvetlen volt; amikor elmondtam, hogy vártam ott benn a tarkólövést, még egy nála ritka, gyöngéd, szinte gyermekszánó mozdulatot is tett a kezem felé, de amit mondott, azt nem lehetett félreérteni. Ő nem az az ember, aki valakin segíteni tud. Őt is csak az védi, hogy a parasztság mögötte van.” Nem így Erdei Ferenc, a parasztpárt elnöke, az új belügyminiszter, aki pártjából kitagadja korábbi kiadóját, a nemzeti jövőt tervező szárszói konferenciák szervezőjét, Püski Sándort, mert nem volt hajlandó szakítani Németh Lászlóval, és aki átutazva Békésen, hiába üzentek érte, nem látogatta meg régi harcostársát. Talán ez az ellentétes emlék munkált Németh Lászlóban, amikor 1966 novemberében, a Csapda premierjének zajos bankettjén, elhúzódva egy sarokba a színház klubjában, egymás mondatfoszlányait el-elkapva, így fogalmazott előttem: ha valakit meg kellene neveznie, aki a magyarságot érvényesen reprezentálja, akkor ő Veres Pétert említi.
És hiába javított volna ezen a világon Vas István bölcsessége, aki Illyés baráti tanácsát magáévá téve hangoztatta Szabó Lőrincnek küldött levelében: „Végül is semmiféle politikai rendszerre se vet jó fényt, ha az ország legkiválóbb költőjét ellenségévé kell nyilvánítania. Elsősorban nem a Te érdekedben, hanem a mi érdekünkben van szükség arra, hogy munkádat zavartalanul folytathasd, és eddigi műveidnek zavartalanul hasznát vegyük.” És ugyanezt írta Németh Lászlóval kapcsolatban a Magyarok című folyóiratban ugyanekkor. Pusztába kiáltott szó maradt, hiszen utóbb az lett volna a kikötés számára a különben igen vágyott főszerkesztői tisztség betöltésénél, hogy éppen a költőt és az író-gondolkodót nem közölheti a lapban. Természetesen elutasította. Fél évtizedes elhallgattatás lett számára is a következmény.
Hány évtized esett ki a történelemből! Közben a nagy írói nemzedék kihalt, utóbb iskolai tananyaggá alakult. De mentegetéssel, patikamérlegeléssel tanítani őket reménytelen igyekezet. Mert gondolataik az újraéledő tájékozódás fősodrát jelenthetik. Szabó Lőrinc valaha írótársaival a nemzet megújulásán tanakodva imigyen reménykedett: „csinálunk mi itt még valamit!” Rég volt? De igazuk, ha késve is, feltámad a költő szavával: „Elromlott minden, kezdjétek újra!”
(Németh Magda: Mélységből mélységbe. Németh László és családja, 1944–1945. Nap Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 2000 forint)