Hiányzik a napsugár

Romániában nem volt művészképző iskola – írta a Nyugat 1941-es harmadik számában Szentimrei Jenő, az első világháború végén súlyos sérülései miatt a katonai pályát kultúrmindenesi szerepkörre felcserélő erdélyi férfiú, Kós Károly sztánai szomszédja s eszmetársa. – A kisebbségi élet nem is törekedett a művészutánpótlás képzésére. Tehertételnek érezte tanárok, papok, jogászok, orvosok, mezőgazdák és kereskedők tervszerű nevelése mellett. Az önfenntartáshoz ennyi éppen elegendő. A jó szándékú, kötelességtudó, de szűk látókörű politikai vezetők szemében fölösleges fényűzés volt az igazi képzőművészet és a magasrendűen művészi zene… Aki mégis kilendülhetett e szűkös keretekből, olyan külső sikerekkel büszkélkedhetett, amelyekről nem illett nem tudomást venni… Nagy Imrére a szászok, Nagy Istvánra, Szervátiusz Jenőre Budapest hívta fel a figyelmet.
Az a tizenhét fiatal, akiknek a munkáit a Barabás Miklós Céh által rendezett tárlat mutatta be Kolozsváron, és akiket a Nyugat hasábjain ajánlott az anyaország figyelmébe a nemcsak színházi szakemberként, de kritikusként is hiteles Szentimrei, temesvári vagy bukaresti román képzőművészeti iskola neveltje volt. Tanáraik között akadt egy-két erős tehetség, mestereik többsége azonban „középszerű protekciós” lehetett – ekképpen tűnődött a Nyugat hasábjain Szentimrei. „De olyan is lehetett közöttük, aki a főiskoláig el sem jutott, Nagybányán átkoplalt nyári tanfolyamokon sajátította el a szakmai alapismereteket. Keserű elszánással, halálos daccal vágtak neki a pályának” – írta róluk a két világháború közti Erdély képzőművészeti életéről pontos és tömör látleletet kiállító egykori katonatiszt. Majd így folytatta: „Képeikről hiányzik a napsugár éltető fénye és melege, hiányzik a látóhatár végtelenségének érzékeltetése, a fiatal, formabontó harci készség… Mennyi tehetséges ember, és máris útban a leszürkülés felé! Tudnak ezek a fiatalok rajzolni, tudják a színek és hatások titkát, de mennyi megfontolás után merészelnek – itt-ott – a saját hangjukon megszólalni!”
E szomorú – helyenként jelenünkre is fájdalmasan „rímelő” – helyzetkép ismerete nélkül aligha értené meg a XXI. század embere, micsoda jelentősége volt annak az 1929-ben életre hívott egyesületnek, az erdélyi születésű, jeles biedermeier festőről, Barabás Miklósról elnevezett céhnek, amelyik az anyaországtól kíméletlenül leválasztott vidék képzőművészeti életének az anyagi és erkölcsi védelmére szerveződött. Megalapítását, természetesen, erdélyi magyar festők, szobrászok és grafikusok szorgalmazták – Szolnay Sándor, Nagy Imre, Gallas Nándor, Mund Hugó, Jándi Dávid többek közt –; méghozzá a lehető legalkalmasabb fórum, a marosvécsi „íróparlament” előtt. Az Erdélyi Helikon íróinak a „védernyője” alatt szerveződő közösség tizenhat éven keresztül munkálkodott, ez idő alatt körülbelül ezerháromszáz új művet mutatott be. Tizenegy közös kiállítást rendezett, ahová csak szigorúan kötelező előzsűrizés után kerülhetett be minden egyes alkotás. A céh műcsarnokát Kós Károly már egy évvel az egyesület megalapítása után megtervezte; a tíz-egynéhány évnyi késedelem után tető alá hozott modern épület ma a Művészeti és Design Egyetem tulajdona. Az 1994-ben Kós Károly másodszülöttének, a szobrász Kós Andrásnak a javaslatára újraélesztett Barabás Miklós Céh az Erdélyi Református Egyházkerület jóvoltából a Farkas utcában lelt új otthonra. Az újjáalakulás utáni bemutatkozó kiállítást azonban még a Bethlen Kata Diakóniai Központban rendezték meg. A fél évszázadnál is hosszabb – kénytelen – szünet után megnyíló prezentációnak lélekemelő szenzációja volt, hogy a kiállítók között több olyan alkotó is szerepelt, Abodi Nagy Béla, Benczédi Sándor, Incze János, Kós András, aki az 1945 előtti időkben is jelen volt munkáival a Barabás Miklós Céh tárlatain. Az író, diplomata, külügyminiszter, díszlet- és jelmeztervező Bánffy Miklósnak, a Közép-Európa-szerte ünnepelt Szervátiusz Jenőnek vagy a nagybányai művésztelepet megalapító Thorma Jánosnak a társaságában. Az erdélyi magyar képzőművészet folyamatosságának a tanúsítására, a magát szétdarabolni nem hagyó szellemi egység bizonyságául.
A céh fennállásának nyolcvanadik évfordulóját 2009 novemberében Sepsiszentgyörgyön kiállítással ünnepelték a magyar képzőművészet szerelmesei. A gyűjteményes tárlat katalógusa – „jó” magyar szokás szerint – 2010-ben jelent meg. A Barabás Miklósról elnevezett egyesület viszontagságos nyolcvan esztendejének értékelésére azonban e kissé megkésett kiadvány is okosan vállalkozik: a lényeget foglalja írásba. A kisebbségi sorsot a nemzeti értékek felmutatásával megkönnyítő társaságnak nevezi a Barabás Miklós Céhet, amely ma már arra is képes, hogy az ellene felhozható – s gyakorta fel is hozott – vádat: „magába zárkózó témaválasztását” cáfolja. Nem is egy céhes keretek közt szárba szökkenő életművel lehet ugyanis igazolni, hogy az erdélyi képzőművészeti élet ma is jegyzett alkotói a nagybányai hagyományokat és az európai avantgárd törekvéseket is elfogadták a sajátosan erdélyi és magyar stílus és tematika mellett.
Gyakori s talán nem is teljesen alaptalan rosszallás Európával, de Magyarországgal szemben is, hogy e vidékeken az erdélyi magyar képző- és iparművészetet egyáltalán nem vagy csak „hézagosan” ismerik. A Barabás Miklós Céhnek – polgári szavazatok alapján – odaítélt Magyar Örökség díj feltehetőleg ezt a panaszt is orvosolni képes. Aki ugyanis a 81. életévébe lépő kitüntetett történetét tanulmányozza, ráébred hamarost, ez a társaság nemcsak arról gondoskodott, hogy a térség arra érdemes új alkotásaival a saját közvetlen környezete rendszeresen megismerkedhessen, de azt is el tudta érni, hogy a legeredetibb és a legígéretesebb alkotókat Erdély határain túl is becsüljék, szeressék. Szentimrei Jenőnek a már idézett, a Nyugatban 1941-ben megjelent cikke nem csak a „leszürkülés felé vezető úton” bandukoló fiatalokat siratja. Reménykedik is, hiszen, mint írja: „a fejlődés útjai nincsenek lezárva!” „Kedvezőbb viszonyok virradtával – vallja – gyakrabban és napsugarasabban fogunk találkozni velük!” Mint tudjuk, kedvezőbb viszonyok azóta is ritkán virradtak ránk, a Szentimrei által 1941-ben név szerint említett tehetségek közül viszont többeket személyes közelségből is megismerhettünk. A fametszeteiért ünnepelt Makkai Piroskát – az élők sorából korán eltávozott kedves kollégánk, Medve Imola és a Düsseldorfban élő és alkotó Medve András grafikus édesanyját – mint kitűnő könyvillusztrátort; a ’41-es „céhes” tárlaton szereplő, márvány Krisztus-fejéért ünnepelt Kós Andrást mint „református szentek” – Árva Bethlen Kata, Apáczai Csere János, Tótfalusi Kis Miklós – megfaragóját. Nem tudom, hogy napsugarasabb lett-e az életünk, amikor magyarországi tárlataikon vagy könyvünnepeken találkoztunk velük. De hogy a közemberek leszürkülésének útjain megállj!-t parancsoltak a rajzaik, szobraik – kis időre legalább –, arra még elég jól emlékezhetünk. Mi ez, ha nem Magyar Örökség díjra érdemes teljesítmény?