Izland pengeélen

Izlandon bíróság elé kívánják állítani a gazdasági válságért, az ország eladósításáért felelősnek tartott korábbi miniszterelnököt, Geir Haarde-t (képünkön), a kereskedelmi minisztert, a pénzügyminisztert és a volt külügyminisztert. A „négyek bandája” elleni vád, hogy hanyagságukkal, nemtörődömségükkel pénzügyi káoszba döntötték az országot. Három izlandi bank pénzügyi spekulációi nyomán most az angolok és hollandok összesen 5,1 milliárd eurót követelnek rövid határidővel az országon, amelynek teljes éves GDP-je nem sokkal több, mint a követelt összeg. Geir Haarde 1998-tól pénzügyminiszter, majd 2006-tól a 2009-es lemondatásáig miniszterelnök teljes egészében felelős az ország bankjait eluraló spekuláció elburjánzásáért, a gyökerek azonban sokkal mélyebbre, 1984-re nyúlnak vissza. Ez volt ugyanis az az év, amikor Milton Friedman, a neoliberális gazdaságpolitika szellemi atyja Izlandon járt, és oly karizmatikusnak bizonyult egy televíziós vita során, hogy az ország ifjú közgazdászait teljességgel meggyőzte a szabad kapitalizmus jótéteményeiről. Amikor azután e generáció a kilencvenes évek elején hatalomra került, elkezdték az elméletet a gyakorlatba átültetni. A mindaddig a skandináv szociális modellt követő országban megkezdődött a költségvetési kiadások és hiány lefaragása, a privatizáció, az adócsökkentés, a külkereskedelem liberalizálása, a központi bank függetlenné tétele és az inflációs cél követése, a nagyobb bankok privatizálása – egyszóval a más országokban is oly ismerős neoliberális gazdaságpolitika.
A szabad kapitalizmus előnyei nemsokára megmutatkoztak. A világ hitelboomjának Izland is haszonélvezőjévé vált. Nőttek az ingatlanárak, ömlött a pénz az országba, rövid idő alatt a lakosság reáljövedelmei csaknem ötven százalékkal növekedtek. Az izlandi és az angol pénzpiacok között közel tíz százalékpontos kamatkülönbség alakult ki, ami beindította a hazai devizahitelezésből is jól ismert carry trade nevű spekulációt. Amikor a spekuláció kipukkadt, a pórul járt angol és holland spekulánsok követelni kezdték Izlandon a pénzüket. Az izlandi parlament fel is kínált egy visszafizetési lehetőséget, ám azt az angolok és hollandok kevesellték, az izlandiak pedig népszavazáson utasították el, mondván, hogy ők nem felelősek a magánbankok adósságáért.
A vita csúcspontján az angolok egy 2001-es terroristaellenes törvény alapján befagyasztották az izlandiak angliai követeléseit, mire az izlandi kormány az oroszokhoz fordult segítségért, akik fel is ajánlottak egy négymilliárd eurós kölcsönt. Amikor Haarde-t újságírók kérdezgették az oroszokkal történt megállapodásról, azt felelte: „Nem kaptuk meg a kért segítséget barátainktól. Ilyen helyzetben új barátokat kell keresni.”
Az új barátok keresése azóta is tart. A visszafizetésről szóló parlamenti törvényt megvétózó izlandi államfő, Ófalur Ragnar Grímsson nemrég a sanghaji világkiállítás izlandi napja alkalmából Kínában járt. A kínai Global Times izlandi–kínai kapcsolatokra vonatkozó kérdésére háláját fejezte ki azért a segítségért, amit Kína a gazdasági válságban Izlandnak adott. – A pénzügyi krízis első hónapjaiban kapcsolatba léptem Hu csin-tao (Hu Jintao) kínai elnökkel. E kapcsolat a központi bankok közötti valutacserét és egy energetikai együttműködést is eredményezett – mondotta az izlandi elnök.
Izland új miniszterelnöke az uniós tagságban látja a gazdasági válság megoldását, ám az angol és holland követelések miatt az uniós tagság az izlandiak szemében gyorsan veszít népszerűségéből. Most az unió vezetése gyorsított eljárásban akarja az országot az unióba beléptetni, nehogy az új barátok túlságos befolyást nyerjenek az észak-atlanti térségben. Mindebből az tűnik ki, hogy még egy valamivel több mint háromszázezres lélekszámú ország is eredményesen tudja védeni érdekeit, ha van egy bátor elnöke, aki kiáll az ország érdekeiért.