Kapitalista munkakultúra

Egy ifjú újságíró nagy ötlettel lett ismert. A hatvanas években a Központi Statisztikai Hivatal a Ludovika épületében működött. A kolléga leült egy padra, amiről, mint egy szélesvásznú moziban, belátta a hivatal nyitott ablakait. Csak leírta a látottakat. Kávézgatás csicsergéssel, főnök és titkárnő légyottja nyitott ablaknál, napilapok olvasgatása, ebéd papírból vagy hozatott kolbászból, telefonálgatás, pletykálgatás, sakkozás, ruhapróba amerikai csomagból, és nyilván volt munka is, de a szocialista munkamorált az újságíró tökéletesen visszaadta. Lett is nagy botrány, cáfolat, miegymás, az olvasóközönség meg elhűlt a látleleten, mert ráismert a hivatalok működésére.
Nem szeretném a mai Központi Statisztikai Hivatalt megbántani, nyilván ott is új szelek fújnak újfajta munkakultúrával. Nagyon jó szó, szeretem, majdnem olyan, mint a viselkedéskultúra meg az öltözködéskultúra, kiütéseket kapni az újmódi nyelvrongálástól. Márpedig a magyarok munkakultúrája legendásan jó, kreatív, ügyes szakik voltak képesek keleti alapanyagokból nyugati megrendelésre dolgozni, és korlátok közé szorítva is teljesíteni szoros határidőket, exportmegrendeléseket. A hajtás mellett a „célprémium” is mozgatta az embereket. A hosszú bevezető azért szükséges, hogy érzékelhető legyen az aggály, miszerint egy széteső, züllőfélben lévő állapot felé haladunk, aminek Fricz Tamás a névadója. Magyarország a következmények nélküli ország, Budapest pedig következmények nélküli város. Hetenként többször átvillamosozom Budára, áldását élvezve a Margit híd összes cirkuszának. Mivel a villamos lépésben halad a hídon, előbb kínos nézni, hogy mi folyik ott, utóbb már csak a céltalan méreg esz. Miért?
Miért, hogy ott embereket dolgozni csak elvétve látni? A mélységes enerváltság és teljes érdektelenség egy nagyfelújítás közepén? Munkások csámborognak ide-oda. Van, aki ásványvizet iszik, mások könyökölnek, többen fixírozzák a hatos utasait. Egy ember hegeszt, három nézi. Ketten ülnek, egy áll és beszél. Komótos séta egyik helyről a másikra, ha a műanyag védősityakok nem volnának, hihetnénk, hogy nyugdíjasklubba tévedtünk. A legkülönfélébb szerszámok szanaszéjjel Isten szabad ege alatt, oxigénpalackok, cementeszacskók ott sorjáztak a téli hótakaró alatt a nyári zivatarok idején és így ősz felé is. Délután fél hatkor egy lélek nincs a hídon, csak a végtelen rendetlenség. A Margit híd annak idején négy évig épült. Szép és olcsó, írták a korabeli lapok. 2008-ban, az első változat szerint 13 milliárd forintból lehetett volna felújítani a hidat, egy évre rá 26 milliárdra módosult az öszszeg és Ikvai-Szabó Imre bebizonyította, hogy ez teljesen jogos. Mivel azonban a városban semmi nem működik, 26 milliárdért két év sem elég a felújításhoz a 21. századi technikával, holott annak idején négy év alatt épült meg. Megszokott határidőcsúszással, de saját szóvivővel. Hogy a négyes metró átadása hány évet késik, és végül mennyibe kerül, az már a pénzszórás, a korrupciógyanú és a városi legenda ötvözete. Ami Budapest szégyene, az a városligeti műjégpálya és a csónakázótó, aminek egyik része évek óta büdös, mocskos, undorító, a turisták rémülten rohannak el a látványától. A műjégpálya egy romhalmaz, felújítása 2007-től húzódik, ebben az évben kellett volna átadni, amivel természetesen csúsznak 2011 áprilisáig.
Következmények? Nincsenek. Mint ahogyan a Margit híd alatti rakpart rossz minőségű burkolatának felbontása sem rengette meg a fővállalkozót. Amikor az egyetemen bevezették a hálótervezés fogalmát, felhozták a klasszikus példát. A Broadway kockakői cserére szorultak. A pontos szervezés és tervezés nyomán egy éjszaka alatt háromezer munkással és munkagéppel kicserélték a kövezetet. New Yorkban.