Leslie Megahey és a Kékszakállú

Pillanatokra szikrázik fele Leslie Megahey filmje, de legalább felszikrázik: a kínzókamrák helyén Judit egy telibe csempézett, ablaktalan és üres szobát talál. Kinek mi a kínzás, egy klausztrofóbnak például ez, és kevésbé kalodák vagy tüzes vasak horrorvilága. Aztán a fugákból vér szivárog – méltó allegória a különös Bartók-zenéhez, amely hagymázos díszletek és teatralitás helyett belső történésekre, a fantázia individuális használatára vezette az operavilágot.
A kékszakállú herceg vára felvétel szerencsés csillagzat szülötte: magyar dirigens irányítja a zeneanyag rögzítését Fischer Ádám személyében, potens, Jerikó falait megrengető basszus formálja a címszerepet, a Londoni Filharmonikusok játszanak, és a stúdió is belead apait-anyait. Másrészt viszont a film sportértékéből levon, hogy film: operánál nem utószinkronnal dolgoznak, hanem pont fordítva – márpedig a lélektelen tátogás fizikai igénybevétele a valós énekléssel össze sem hasonlítható. Amúgy se könnyű absztrahálni, hát még ha csak mímelik a szereplők a hangadást. És az se szól e film mellett, hogy eggyel több lesz azon produkciók száma, amelyek abból indulnak ki, hogy „a szabál az szabál”. Ha ódon kastély vagyon a partitúrába írva, sőt még a prológ is erről regél, akkor pókhálós kazamatába szállunk alá, nincs mese. A gondolkodógép kézifékjét pedig alaposan rögzítjük.
Pedig a világ Kékszakállú-recepciója már rég lefeszegette a misztikus keretet, s az evidens lényegnél tart: itt nem kastély ajtajai, hanem a férfilélek tudatalattiba lenyomott, fájó bugyrai tárulnak fel. És mivel ez a vallomás kikényszerített, vallatás lesz belőle, Judit erőszakossága pedig – plusz Kékszakállú érthető óvatossággal kombinált érthetetlen naivitása – végső kiábrándulásig jut. De hogy nézne ki egy operafilm, ha Bergman módra forgatnák? (Mondjuk, arra is volt példa.) Ha még egy nyavalyás kőpincebelső se dobhatná fel?
Tehát a britek sem szakítottak a romantikus kulisszával. A Kékszakállú ötvenes, deres halántékú Bartók-kortárs, elegáns úr, aki élete őszén kényelmes boldogságra vágyik. Az ötödik ajtó után remekül megnyugtatja magát, szemlátomást hiszi: Juditja nem megy tovább, s tündöklő várában ő már szépen elszivaroz. Robert Lloydé a legpompásabb basszushangok egyike, gazdag és intelligens matéria. Judit nőiessége fokozatosan bomlik elénk: amikor először tűnik fel, még frigid úrasszony, afféle Leila hercegnő, a hatodik ajtó utánra pedig már puha, kombinés ágyjelenetbe fordul a szekatúra. (Jól olvassa a buja, eksztatikus kottasorokat Megahey: mások ilyenkor is valami hideg lépcsőfordulóban játsszák a nonstop jeges rémületet.) Ez a Judit mit sem sejtve fésülködik, alig néhány percre az elveszejtődéstől: a kapcsolatot kútmérgező, férfititkokat rejtő utolsó ajtótól. Majdnem együtt tudtak maradni, nekünk a képsor ezt üzeni. Elisabeth Laurence szopránja egyenes felszínű, viszont egyenetlen dinamikában, szűk és szimpla: röviden szólva alkalmatlan Judit teherhordó szólamára. Hogy mégsem dől fel a képernyő, abban Bartók szuggesztív dallamvezetése és az énekesnő határozott drámai érzéke a ludas.
A Hetedik ajtó előtt az őrjöngésig követelőző nő már kriminális gyanút rak össze a sok véres képből – ehhez képest megnyugvást hozhat, hogy csak a boldogság esélyét veszíti el, nem az életét (már amennyiben nem ugyanaz a kettő). Mi is hasonlóképp vagyunk: katarzis helyett tépelődtünk egy keveset, s ez kevés.
(Bartók: A kékszakállú herceg vára – DVD 2010)