Megállapodás az elnyomásról

1945-ben kérdés nélkül sajátították ki az egyházi földeket, s később folyamatosan a különböző vagyontárgyakat. 1946-ban önhatalmúlag betiltották az egyházi egyesületek, szervezetek működését. 1948-ban az országos tiltakozás ellenére államosították az iskolákat, elvették az egyház szociális, jóléti intézményeit

Rendezett viszony. Ez volt a létező szocializmus egyházpolitikájának kulcsfogalma. Ez a semmitmondó szlogen volt hivatott elfedni konfliktusokat, magyarázatot adni egyházi emberek üldözésére, meghurcolására, megnyugtatni az aggodalmaskodókat. Mert a rendezett viszony nem azt jelentette, hogy egyházi ügyekben rend lett volna, a két fél között bármi demokratikusan, jogállami körülmények között vagy akárcsak egy alku szellemében zajlott volna. Még csak azt sem jelentette, hogy az egyik fél diktált, s a másik jobb híján engedelmeskedett. A „rendezett viszony” a jogtiprásnak, az egyházak megalázásának, gerinctörésének kifejezése volt. Annak, hogy a gyengébb, elnyomott fél deklarálta országnak-világnak, hogy sorsával nemcsak elégedett, de örül neki, büszke rá, s ragaszkodik ahhoz, hogy továbbra is ilyen körülmények között létezzen. A rendezett viszony létrejöttének feltétele az állam és az egyházak közötti megállapodás volt. Az a megállapodás, amelyet a magyar állam és a Magyar Katolikus Egyház hatvan éve, 1950. augusztus 30-án írt alá. A megállapodásra semmilyen gyakorlati vagy ésszerűségi szempontból szükség nem volt. Az állam mindenféle egyeztetés nélkül önkényesen kijelölte az egyházak mozgásterét, szűk korlátok közé szorította szabadságjogaikat.
1945-ben kérdés nélkül sajátították ki az egyházi földeket, s később folyamatosan a különböző vagyontárgyakat. 1946-ban önhatalmúlag betiltották az egyházi egyesületek, szervezetek működését. 1948-ban az országos tiltakozás ellenére államosították az iskolákat, elvették az egyház szociális, jóléti intézményeit. 1949-ben megszüntették az egy évvel korábban még törvényben garantált kötelező hitoktatást. 1950-ben megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét. 1951-ben megalakult az Állami Egyházügyi Hivatal, törvényt hoztak róla, hogy a főpapokat az Elnöki Tanács nevezi ki.
Ehhez képest az 1949. augusztus 20-án kihirdetett alkotmány 54. paragrafusában az szerepelt, hogy a „Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól”. Az indoklás sem akármi: „a lelkiismereti szabadság biztosítása érdekében”. Mert az 1949-es alkotmányba bekerült a lelkiismereti szabadság, sőt a vallásszabadság gyakorlásának joga is.
Csak a következő paragrafusban bújt meg a lényeg, miszerint ezeket a jogokat csak „a dolgozó érdekeivel összhangban” lehet gyakorolni. Az egyházaknak szinte semmilyen lehetőségük nem volt saját sorsukba beleszólni. De akkor miért buzgólkodott a hatalom mindenáron tető alá hozni az írott megállapodásokat? Elsősorban a külvilágnak akarták megmutatni, hogy a fennálló állapot a két fél szabad elhatározásán alapul, szó sincs arról, hogy az egyházakat bármire kényszerítené az államhatalom. Másrészt az állami dotáció rögzítésével az egyházakat a minimális függetlenség tudatától is megfosztották, hiszen mindig az orruk alá dörgölhették a papírost: „ímé mindent vállaltatok, mindenbe beleegyeztetek, különben is, anyagi téren ránk szorultok”. Ezek a látszateredmények minden energiát és fáradozást megértek a hatalom számára. 1948 elején vette kezdetét a megegyezési offenzíva, de az első ajánlatokra meglepő módon minden felekezetnél elutasításra leltek. Ezután a meggyőzés hatékonyabb eszközeit vetették be. A reformátusokkal viszonylag könnyű dolguk volt. Csak Ravasz László püspököt kellett házi őrizetbe helyezni, püspöktársai készségesen tárgyalóasztalhoz ültek, s október 7-én aláírták a megállapodást. Előbb Túróczy Zoltán püspököt börtönözték be, majd nem sokkal később Ordass Lajos püspököt. Túróczyt viszont szabadon engedték, akinek ennyi is elég volt, hogy belássa a megállapodás szükséges voltát. 1948. december 14-én írta alá az okmányt. A katolikusokkal lényegesen nehezebb volt a helyzet. Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter azzal kecsegtette a püspöki kart, hogy a tárgyalások módot adnának a katolikus egyházat ért sérelmek orvoslására. (Rákosi néhány nappal korábban jelentette be, hogy az év végéig leszámolnak a klerikális reakcióval, s afelől sem hagyott kétséget, hogy a klerikális reakció alatt elsősorban Mindszentyt érti.) Így hiába volt a kormány kedves invitálása, a püspöki kar nemet mondott, Mindszenty pedig azt is egyértelművé tette, hogy egyáltalán nem kíván tárgyalni a kommunistákkal. A protestánsoknál bevált bebörtönzés egy röpke pillanatig úgy nézett ki, a katolikusoknál is eredményre vezet, mert Mindszenty letartóztatása után, 1949. január 4-én előkészítő megbeszélésre ültek össze a püspöki kar és a kormány megbízottjai. Ám a Szentszék, amint tudomást szerzett a dologról, levélben megtiltotta a további tárgyalásokat, így a január 8-ra kitűzött második forduló már elmaradt.
A püspöki kar Mindszenty nélkül is állhatatos maradt, s határozottan visszautasította a kormány minden próbálkozását 1950 nyaráig, amikor is a hatóságok elkezdték a szerzetesek kitelepítését. Június 20-án Grősz József kalocsai érsek levelet írt Darvas József vallás- és közoktatásügyi miniszternek, és kérte, kezdjenek tárgyalásokat a szerzetesek ügyének rendezésére. Június 28-án a tárgyalások első fordulójában Rákosi Mátyás, a minisztertanács elnökhelyettese, a kormánydelegáció vezetője kifejtette, a szerzetesek ügye csak egy nagy, általános megegyezés részeként jöhet szóba. Az általános megegyezés nyomatékaként, a tárgyalások ideje alatt, több hullámban újabb atrocitások érték a szerzeteseket, miként a nyomásgyakorlás eszköze volt a papi békemozgalom megszervezése és fellépése is. A megállapodásban végül is nem foglalkoztak a szerzetesekkel. Az első négy pont az egyház vállalásait sorolja fel:
1. Az egyház elismeri a népköztársaság államrendjét és alkotmányát, fellép azon egyházi személyek ellen, akik a törvényes rend, az építő munka ellen törnek.
2. Az egyház elítéli az államellenes felforgatást.
3. A püspöki kar támogatja az ötéves tervet és a termelőszövetkezeti mozgalmat.
4. A püspöki kar támogatja a békét, elítéli az agressziót.
Az állam ígéreteit három pontba szedték:
1. A népköztársaság biztosítja a teljes vallásszabadságot és a katolikus egyház működési szabadságát.
2. A kormány hozzájárul nyolc katolikus iskola visszaadásához és a tanításhoz szükséges, megfelelő számú tanító rend működéséhez.
3. Az állam kész gondoskodni az egyház anyagi szükségleteinek fedezéséről, ezért tizennyolc éven át, három-, illetve ötévenként csökkenő mértékben, megfelelő összeget utal ki egyházi célokra.
Az állam első ígéretét már az alkotmány „garantálta”, más kérdés, hogy sem az alkotmányt nem tartották be, sem a megállapodást. Az iskolákat abban a meggyőződésben adták vissza, hogy az egyháznak nem lesz pénze fenntartani azokat, másrészt a szülők nem fogják egyházi iskolába járatni gyermekeiket. Ez az elképzelés a protestánsok esetében bevált (a reformátusok a tíz közép- és felső iskolájukból hétről, az evangélikusok mindkét középiskolájukról „önként” lemondtak), a katolikusoknál nem. Az anyagi támogatás kizárólag az egyház alávetettségét szolgálta. Kétségtelen, nem csökkentették, sőt növelték, bár az egyházak költségvetésében különösebb jelentősége nem volt. (1950-ben körülbelül 45 millió, 1984-ben 74 millió forint jutott az összes felekezetnek.)
A megállapodás szövege hivatalosan soha nem jelenet meg. Az emberek csak azt tudták, hogy van, tartalmát azok sem ismerhették, akiknek kötelességük volt megtartani a benne foglaltakat. A „rendezett viszony” 1990. február 6-ig tartott. Azon a napon hivatalosan felbontották a megállapodást.