Lobbanhatott volna százkét esztendeje is, ám az olasz főváros 1908-ban a Vezúv kitörése miatt kénytelen volt lemondani rendezési jogáról. (Az 1960-as házigazdaságra egyébként Budapest is pályázott, a szavazás második körében esett ki.) A többek között Caracalla fürdőjében, Maxentius bazilikájában s a maratoni futás céljaként a Colosseum melletti Constantinus-diadalívnél megrendezett játékokra XXIII. János pápa személyesen adta áldását, 5348 sportoló küzdött a 152 aranyéremért.
Ezek közül hármat az amerikai Wilma Rudolph nyert, aki egy 22 gyermekes család tagjaként látta meg a napvilágot, s négyéves korában az egyik lába lebénult. Ehhez képest 12 évesen megtanult járni, 16 volt, mikor Melbourne-ben bronzérem került a nyakába, s 20, mikor Rómában a 100 és 200 méteres síkfutásban, valamint a 4x400-as váltóval győzött. Abebe Bikila maratoni győzelme is lába miatt maradt emlékezetes: cipő nélkül futotta le a bő 42 kilométeres távot. Célba érkezése után Fekete-Afrika első ötkarikás aranyérmese így nyilatkozott a mezítlábas vállalkozásról: „Tudatni akartam a világgal, hogy hazám, Etiópia mindig elszántságának és bátorságának köszönhetően nyer.” A 100 méteres gyorsúszásban John Devitt győzött, pedig nem ő lett az első. Az amerikai Lance Larson nemcsak a közönség szerint, hanem a később visszanézett felvételeken is jól láthatóan hamarabb ért célba, de a három időmérő az ausztrált látta előbbre, s az ő szavuk döntött – ezután vezették be az elektronikus időmérést.
További érdekességként a görög vitorláscsapat tagjaként indult az a Konsztantinosz, akit 1964-ben hazája utolsó királyává koronáztak. Az olimpiák legeredményesebb női versenyzője, a tornász Larisza Latinyina tizennyolc érméből hatot itt nyert. Jeffery Farrell az amerikai úszóválogató előtt hat nappal vakbélműtéten esett át, aztán két aranyat szerzett Rómában. Itt tűnt fel s nyert a félnehézsúlyú ökölvívók között Cassius Marcellus Clay, aki később Muhammad Ali néven a profi nehézsúly legendájává vált. Megrázó eset volt, amikor a dán kerékpáros, Knud Enemark-Jensen ájultan kidőlt a versenyből, s koponyatörésébe másnap belehalt. Végzetes bukását eleinte a magas hőmérsékletnek tulajdonították, de később teljesítményfokozókat mutattak ki szervezetében, tehát halála oka doppingszer-túladagolás volt. Válaszul bevezették a rendszeres vizsgálatok gyakorlatát.
Magyar szempontból nem beszélhetünk egyértelmű sikerről, mert bár az éremtermést (6 arany, 8 ezüst, 7 bronz) két év múlva Londonban minden bizonnyal szó nélkül elfogadnánk, de az 1952-es (16-10-16) és az 1956-os (9-10-7) gyűjtemény után ez súlyos visszaesésnek számított. Az ’56-os politikai eseménysor egyben a magyar sport Trianonja is volt: a melbourne-i olimpiát alig két héttel a forradalom leverése után nyitották meg, a kiutazás kaotikusra sikerült, egymásnak ellentmondó hírek érkeztek az otthoniakról, mindez negatívan hatott sportolóink teljesítményére is. Melbourne-ből a 111 fős csapat 40 olimpikonja nem tért haza, s innen egyenes út vezetett a római hullámvölgybe. (Amúgy négy, majd nyolc évvel később, Tokióban és Mexikóvárosban már tíz-tíz aranyéremmel zárt hazánk.)
A fél évszázaddal ezelőtti diadalaink sorát Parti János nyitotta, aki a magyar kajak-kenus szakág első szólóban szerzett olimpiai győzelmét aratta a kenusok 1000 méteres versenyében (kenu egyesben és kettesben, valamint kajak egyes váltóban még egy-egy ezüst termett az Albano-tavon). Török Gyula az ökölvívók között, légsúlyban ért csúcsra. Labdarúgó- és vízilabda-válogatottunk a várakozásoktól elmaradva bronzérmes lett, a címvédő pólósokról Kárpáti György egyik könyvében ezt írta: „Volt egy fiatal és volt egy öreg csapatunk. Inkább lett volna egy jó csapatunk.”
A római olimpia egy nagy korszak vége s egyben egy másik kezdete is volt. Egymást követő hetedik alkalommal lett olimpiai bajnok a magyar kardcsapat, az ötvenéves Gerevich Aladár hetedik aranyérmét szerezte, Kárpáti Rudolf pedig megnyerte az egyéni számot. Bár vívóink ezután is tündököltek, a legendás Gerevich–Kovács–Kárpáti-tengely itt lépett fel utoljára. Itt született az első sikere Balczó Andrásnak, aki az öttusa- csapattal nyert aranyat, egyéniben Németh Ferenc első, Nagy Imre második, Balczó negyedik lett. Háromszoros olimpiai bajnokunk elégedetlen volt: „Csalódásomban sírtam, zokogtam, de a végére egy másik Balczó vált belőlem. Ez a csalódás szült bennem valamiféle dacot: azóta soha, még a legkeservesebb pillanatomban sem fordult elő velem, hogy elsírjam magam” – olvasható a róla szóló könyvben.
Az olimpiák történetének egészét nézve azonban a római játékok legjelentősebb eseménye nem a sportpályákon történt. Ekkor volt ugyanis először televíziós közvetítés, az amerikai ABC csatorna ma már aprópénznek tűnő összegért, negyvenezer dollárért vette meg a jogdíjat. Azóta a televíziózás egyre nagyobb befolyással bír a játékokra, példaként említhetjük az öttusa szabályváltozásait, a kajak-kenu 200 méteres döntőit vagy a délelőtti úszófináléit Pekingből. Persze Rómában még nem ment minden tökéletesen. Parti János így emlékszik vissza kenus döntőjére: „Belőlem nem sokat láthattak, mert az alsó pályát nem fogta be a kamera. Csak a célban bukkantam fel, de akkor szerencsére elsőnek.”
Reméljük, Londonban nem kell majd láthatatlanná válni ahhoz, hogy sikereket érjünk el.
origo.hu
Bródy János fia takarít, hogy elüsse az időt a kaliforniai börtönben
