Mi a baj a mentőkkel?

Augusztus 13-án Számítógépes mentésirányítás címmel írás jelent meg a lap hasábjain. Ez indított arra, hogy megosszam a nyilvánossággal mindazt, ami a közelmúlt mentőkkel kapcsolatos történései, sok esetben bulvárízű tálalása kapcsán kikívánkozik belőlem. Itt mindjárt le kell szögeznem, az említett cikk írója semmi hibát nem ejtett, sőt több oldalról igyekezett megvilágítani egy jelenséget. Tájékoztatása hiteles. A tőle telhető módon szakszerűen tudósított egy több milliárdos projekt sorsáról – amelyet már számos alkalommal lengett körbe finoman szólva is a gyanakvás szele –, és nem ő az oka annak, hogy most sem sikerült megnyugtató hírekkel szolgálnia. Ahhoz aztán pedig végképpen semmi köze, ami újólag zajlik a 112-es hívószám körül, például, hogy az OMSZ szóvivőjének egyre kényszeredettebb nyilatkozatairól ne is beszéljünk, amikor a mentő késedelmes kiérkezéséről kérdezik. Pedig a dolog végtelenül egyszerű. Meg kellene mondania, azért nem érkezett időben a várt segítség, mert nem állt rendelkezésre. Egyszerűen nem volt. Hogy azért nem képes az Országos Mentőszolgálat az évtizede unos-untig felemlegetett 15 perces kiérkezési elvárást az esetek nem jelentéktelen részében teljesíteni, mert nincs mivel és nincs kivel. Persze ezt kimondani nyilván nem lehet kellemes. De legalább őszinte – lenne. Anno, úgy húsz évvel ezelőtt például Budapest mentését nappal csaknem kilencven gépkocsi és személyzete biztosította. Ma hatvan sincs. S közben igencsak felgyorsult a világ, a forgalom, az igények, de ez utóbbiról majd később.
Mi közöm nekem mindehhez, merülhet fel a kérdés. Frissen érettségizetten kerültem a mentőszolgálat kötelékébe, 36 éve szolgálom kisebb megszakítással a mentésügyet. Jelenleg is, havonta néhány szolgálat erejéig vonulok betegekhez, balesetekhez mentőautón, illetve mentőmotoron, szabad időm rovására. Igazi szerelem ez, s így talán megbocsátható szubjektívnek tűnő hevületem is, bár amit írok, bizonyíthatóan az utolsó szóig igaz. A mentőknél tapasztaltak nagyban hozzájárultak orvossá válásomhoz, onnan kerültem az egyetemre, alapvetően ott formálták látásmódomat, olyan munícióval láttak el, amelynek a mai napig, nem csak a közvetlen betegellátásban látom igen nagy hasznát. Abban az időben – 1974-et írtunk – a szocializmust építő, vasfüggönyön túli Magyarországon egymásnak adták a kilincset a nagy, nyugat-európai országok delegációi, hogy mentésrendszerünket, mentésirányításunkat tanulmányozzák, példánkból tanuljanak. Az egységes, az egész országot lefedő 04-es (ma 104!) hívószámot, az egységes felszerelést az ország bármely állomásán és mentőgépkocsijában, a korszerű képzést, a maga idejében világújdonságnak számító rohamkocsit. Ne feledjük: magyar orvosok ötlete nyomán és kivitelezésében, 1954-ben vitték először a beteg lakására, baleset helyszínére a „guruló intenzív osztályt”. Nekem még volt szerencsém az ebben oroszlánrészt vállaló dr. Felkai Tamással dolgozni, tőle tanulni csakúgy, mint attól a tragikusan fiatalon elhunyt dr. Gábor Auréltól, aki a sürgősségi orvostan, az oxyologia mint önálló tudományág nemzetközileg elismert elnevezője és alapító művelője volt. Mindezt csak azért említem, hogy tudják, megint itt van valami, amiben szerény eszközeinkkel is a világ élvonalában tudtunk lenni, lehetnénk mai is, ha odafigyelnénk. De ezt nem a sokmilliárdos mentésirányítási informatika hozhatja meg nekünk. Sőt, az önmagában biztosan nem. Hogy miért? Néhány évvel ezelőtt a mentésirányítás rendjét átalakították, igen sok, a mai napig is megoldatlan problémát eredményezve. Akkor tudatosan figyelmen kívül hagyták azt a számos jó tanácsot, figyelmeztetést, amivel törekedtünk jelezni, más – pusztán technikailag fejlettebb – ország rendszerének lemásolása nem hozza, nem hozhatja meg azt az eredményt, amit várnak tőle.
S itt ejtsünk szót az igényekről. Magyarországon a sürgősnek vélt első orvoshoz fordulások jelentős többsége nem indokolt, nem az ügyeletekben és a mentőszolgálat által megoldandó. Szükség volna egészségtan-oktatásra, laikus elsősegélynyújtás-oktatásra a legszélesebb körben, és minden olyan „népnevelő” eszközre, amellyel el lehetne érni a rengeteg felesleges riasztás visszaszorítását, nem beszélve a több tízezer hajléktalanról, akiknek ellátatlan szociális problémája, szenvedélybetegsége is a sürgősségi rendszert terheli. Mindez természetesen a valódi rászorulóktól vonja el az időbeni ellátás esélyét. Ilyen társadalmi és szociális körülmények között a mentésirányítási, hívásfogadó helyek számát töredékére csökkenteni akkor is hiba volt, ha nyilván utólag ezt már maradéktalanul visszacsinálni lehetetlen. Az ilyen körülmények között előforduló helyzetek „finomhangolása” éppenséggel nem a központosított mentésirányítástól, de csakis a helyi viszonyokat, notórius mentőhívókat, speciális helyszíneket kiválóan ismerő „telefonosoktól” volt várható, míg modernizáció címén szélnek nem eresztették, vagy jobb esetben át nem helyezték őket. Pedig ők még hajlandók voltak egy-egy enyhébbnek tűnő esetben, lázas betegnél például felvenni a kapcsolatot a helyi orvosi ügyelettel, és ez az együttműködés szakmai biztonságot és gazdaságosságot eredményezhetett. Ma ez gyakorlatilag kizárt. A mentésirányítást önálló, függetlenített szolgálatként kivették a regionális orvosigazgatók szakmai felügyelete, ellenőrzése alól, „állam az államban” szituáció állott elő, melyben a kivonuló szolgálat bármely negatív tapasztalata a bizonytalan, netán rossz irányítás miatt legfeljebb a panaszkodó fejére hullhat vissza. Az irányítást olyan emberekkel töltötték fel, akik közül sokaknak nem volt, nem is lehetett kivonuló tapasztalata, baleseti helyszínen életükben sem jártak. Hogyan várható el tőlük, hogy bele tudják képzelni magukat valós sürgősségi helyzetekbe, és életszerű, ráadásul igen gyors döntéseket hozzanak? Ezt a beharangozott legkorszerűbb informatika sem képes helyettesíteni. A tervezett mentésirányítási rendszer jó esélyt nyújt, hogy megfelelő döntéstámogatási háttér álljon rendelkezésre, nélkülözhetetlen azonban az irányításban dolgozók megfelelő képzése, rendszeres továbbképzése, karbantartott kivonuló gyakorlata, folyamatos ellenőrzése és visszatagozódása a mentőszervezet egységes rendjébe.
Be kell látni, a hazai viszonyokra figyelemmel a szakszerű, nagy tapasztalaton alapuló gyors döntés sokkalta fontosabb és biztonságosabb minden milliárdos technikai beruházásnál, aminek megint a beszállítók lesznek főként haszonélvezői. Nem a szoftveres algoritmusok alkalmazásán fog múlni, vajon kap-e időben segítséget a bajbajutott, amikor hiányzik a rendszerből több száz mentőautó, régiószerte nagyítóval sem találni tartalék gépkocsit, felszerelést, márpedig az igénybevétel rendkívüli, és így a meghibásodás eshetősége is nagyobb. Mindenki hímes tojásként vigyáz öregecske eszközeire, mert tudja jól, ha az elromlik, nincs másik, lehet dolgozni nélküle. Annak pedig a beteg látja kárát, amit egyetlen mentődolgozó sem szívesen vesz a lelkére. Ez indított számos helyen alapítványokat, hogy civil adakozásból próbáljanak meg szert tenni mindarra, ami amúgy nélkülözhetetlen, állami feladat lenne a biztosítása, de hiába is várnak rá évek óta, egyszerűen nincs!
A mentés és betegszállítás erőszakos szétválasztása – amelyet szokás szerint gazdaságossági szempontokra hivatkozva erőltettek – pozitív eredménnyel nem járt, a hadrafoghatóságot viszont rontotta. A szakemberek egy részét elküldték, az egységes mentési standard szerint felszerelt gépkocsik leálltak, elveszett a sürgős szükség esetén bevethető háttértartalék. Az önálló mentés így fajlagosan lényegesen drágábbá vált – ezt az OMSZ felelős vezetői hiába jelezték a döntéshozóknak. Ezért érünk olykor a fővárosban is több tíz perces késéssel eszméletlen beteghez is. Oka a „kocsihiány”, amint a rádiós az eset diktálásakor az indokot az egység felé jelzi. Mindennapos dolog! Ugyanakkor egyre nő a mentőszállítások száma, újabb terhet jelentve a 15 percen belüli kiérkezés teljesíthetőségét tekintve. Sokkal szigorúbban kellene ellenőrizni a betegszállítások, a mentőszállítások indokoltságát is.
Az időbeni hozzájutás biztonságát tépázza az uniós kényszerből bevezetett 112-es hívószám ügye is. Míg a környező országokban teljesen természetes, hogy a mentő, tűzoltó, rendőr saját hívószámon riasztható – amint ez nálunk is sok évtizedes hagyomány, és a 112 csak mellesleg van, idehaza időnként kemény kampány indul mellette, felesleges zavart keltve a fejekben. Legyen 112, de tudja mindenki, ott a vonal végén nem egészségügyi szakember ül – jellemzően általában rendőr –, így a segélykérés több áttételen keresztül, időveszteséggel juthat csak el a címzetthez. Jómagam a minap épp rendőrt szerettem volna hívni egy balesethez, és a 107 elérhetetlensége miatt próbálkoztam a 112-vel. Meg sem lepett, hogy hosszú percekig sikertelenül. A rendszer tehát nem százszázalékos megbízhatóságú, késedelmet okoz, használjuk csak nyugodtan a jó öreg 104-et!
Végül, de nem utolsósorban: a nehéz körülmények ellenére a szakápolók és a magasan kvalifikált gépkocsivezetők havi nettó 70-80, orvosi jogosítványokkal felruházott, és a helyszínen teljes szakmai jogkörrel ténykedő, tapasztalt mentőtisztek pedig nettó százezer forintért vállalják a mindennapi kiemelt kockázatot értünk, biztonságunkért.
Kérdés: ha nem lesz változás, vajon meddig?

A szerző részfoglalkozásban kivonuló mentőorvos,
a Magyar Orvosi Kamara elnöke