(mi a mágia )

Én nem tudom, hogy a parafenomén és a mágus között mi a különbség. Talán az, hogy a hajdan volt mágusok korában egy televíziós adás parajelenségnek, sőt csodának számított volna, manapság viszont a parafenomének kedvenc élőhelye a televízió. Az úgynevezett posztmodern mellett igencsak becses irodalmi irányzat a mágikus realizmus is, aminek alapvetése a Száz év magány. A mágia valójában varázslat, így bízvást azt hihetjük, miszerint némely író képes elvarázsolni a valóságot, s reméljük, hogy ennek semmi köze a fekete mágiához, miként az Uri Geller-féle kanálhajtogatás sem az ördög incselkedése. Parairányzat egyelőre nincs az irodalomban, bár a fenomének létezéséhez nem fér kétség. Furcsa azonban, hogy a köznépi szleng a para, parázik szóval a balfácánkodást illeti, ez egyúttal tétovaságra is utal. Ez a politikai korrektség egyik jellegzetes hátulütője.
A mágiának van egy sajátos fajtája: az eltüntetés. A varázslók főleg csinos hölgyeket tüntetnek el, de ezek többsége rendszerint elő is kerül. Magyarországon ebben az esztendőben sokkal nagyobb, mondhatni, példátlan varázslat történt, a legnagyobb mágus egy hatalmas pártot tüntetett el, ha nem is nyomtalanul, de alapjában. Nem használt fekete leplet, trükkös ládikót, még azt sem mondta, hókusz-pókusz, de úgy összezsugorította az MSZP-t, mint nyári aszály az úri tököt. Akadtak méltó társai, a szabad demokraták élharcosai, de róluk már korábban is tudtuk, hogy nagy varázslók. Ide sorolhatjuk Dávid Ibolyát, aki csiribí-csiribá az MDF-et segítette át egy másik dimenzióba. De térjünk vissza eredeti mondandónkhoz.
Abban biztosak lehetünk, hogy a mágus sohasem parázik, sőt magabiztosan mozog egy misztikus világban, mint a bűvész a fűrészporos cirkuszi porondon. Az igazi mágus azonban nem bűvészkedik: csodát tesz. A mai magyar sportriporter-nyelvezetnek megvan a sajátos szlengje, amelyben a csatárt például angol mintára gólvágónak nevezik. A futball eredeti nyelvezetében, amit Szepesi György teremtett meg, a „hálóba vágta a labdát” formula az erőt hivatott kifejezni, megkülönböztetve a bődületes bombát a „lövéstől”, a „hálóba helyezéstől” és „a gólvonalon túlra való gurítástól”. A két nagy, Szepesi és Vitray vitája a nullról és a nulláról immár feledésbe merült, egyeduralkodó szerepüket pedig, miképpen egy demokráciához illik is, felváltotta a tömeges kirajzás. Mondhatni: nyüzsögnek a sportriporterek és szakkommentátorok, annak ellenére, hogy a tovatűnt időkben kép híján nagy szükség volt a szóra, ma viszont mindent látunk a képernyőn, ami a sportpályákon végbemegy. Itt kell megjegyeznem, hogy Szepesi valódi mágus volt, mondhatni mágikus realista, közvetítései nyomán egy elvarázsolt világ tárult elénk; elbűvölve csodáltuk Puskás Öcsit, pedig sohasem láttuk.
Nos, mai sarjadékony sportriportereink, egymástól tanulván, szívesen használják a mágus szót, legtöbbször némely labdarúgóedzővel kapcsolatban. Volt, akinél ragadványnévvé vált a mágus: azonnal tudtuk, hogy a riporter kire gondol, ha honi viszonylatban mágusról beszélt. (Külföldi mágusokról is tudunk, vesd össze Sir Alex Ferguson, de őket leginkább a mester szóval illetik.) A mi nagy magyar mágusunk tudtommal már nem tartozik az aktív trénerek közé, neve példaként azonban gyakran szóba jön. Hinnők, hogy hihetetlen sikereket produkált, egy kis csapatból bajnokot varázsolt, vb-t nyert stb. Nekem csak annyi rémlik fel emlékezetemben, hogy egy vidéki csapatot egy idényben hihetetlen bravúrral a kilencedik helyről felhozott a tizedikre. Az öltözőben nagy hatást gyakorolt a játékosaira a b…meg taktikai tanácsával. S mint mondtam, a politikában is tudunk egy olyan mágusról, aki lenullázta a pártját, de mégis elbűvöl minden párthű lelket.
Hogy mindez a mágia körébe tartozik-e, én nem tudom…