Bíró Tibort visszük – közölte derűsen Kőrösi Zoltán, a Magyar Mozgókép Közalapítvány (MMK) elnöke a CineFest szombati díjátadó gáláján, utalva arra, hogy a fesztiváligazgató a miskolci mustra tapasztalatait tökéletesen kamatoztathatná egy újragondolt magyar filmszemle élén is. A hivatalosnak persze nem tekinthető bejelentés amolyan elismerés volt: Bíró Tibor fesztivál- és Madaras Péter programigazgató olyasmit vitt véghez – európai mércével abszurdnak tűnő költségvetéssel – az acélvárosban, ami nívóban messze lekörözi Magyarország összes filmes eseményét. A CineFestre öt éve visszajáró újságíróként számomra is világossá vált: a fesztivál nem a gyors és hatékony zsebtömés végett jött létre, hanem hogy felhívja a figyelmet az artmozizás lényegére, a filmszeretetre. Arra, hogy a jó filmnek el kell jutnia a befogadóhoz.
Bíró Tibor és a CineFest üvegzsebe
Bíró Tibor fesztiváligazgató (a miskolci artmozit és a CineFestet életben tartó Cine-Mis Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója, a Magyarországi Artmozi Egyesület alelnöke és az Artmozik Nemzetközi Szövetségének igazgatósági tagja) szintén nem tekinti hivatalos felkérésnek Kőrösi bejelentését, de, mint fogalmaz, nem zárkózik el az értelmes feladatoktól. Úgy véli, hogy a már több filmes nagyrendezvényen megfordult MMK-elnöknek nyilván pozitív élményt jelentett az idei CineFest, itthon ugyanis szokatlan, hogy ekkora pénzből ilyen színvonalú eseményt hozzanak tető alá. Az idén hetedszer megrendezett CineFest költségvetése az előző években alulról súrolta a 30 millió forintot, az idén 34 millióra „dagadt”, a cashen kívül a szponzori és bartertámogatásokkal együtt öszszesen körülbelül 50 milliót tesz ki (jelzésképpen: ez az összeg a fesztiválszervezésben rendkívül csekély, egy A kategóriás európai fesztivál költségvetése egymilliárd forint körüli). A Nemzeti Kulturális Alap, az unió Media Programja, az MMK, a Visegrádi Alap és az önkormányzat támogatása mellett egyre fontosabbá vált a főszponzori jelenlét, az ír whiskey-gyártó hagyományosan a Los Angeles-i, a cannes-i és a dublini filmfesztivál fő támogatója, így szponzorációjával és arculatával külföldön is segíti a CineFest kommunikációját.
Kapaszkodók a versenymezőnyben
A CineFest az utóbbi években ugrásszerű fejlődésbe kezdett, ez leginkább a vetített filmek színvonalán látszik meg, a játékfilmes mezőny mellett a dokumentum-versenyművek is bárhol a világban megállnák a helyüket. A 35 év alatti (illetve 35 év feletti, de első filmjét rendező) alkotók fesztiválja az idén kizárólag olyan alkotásokat mutatott be játékfilmes szekciójában, amelyek ősbemutatónak számítanak Magyarországon, így például a tavasszal Cannes-ban ünnepelt Kocsis Ágnes Pál Adriennjét, amely Miskolcon a nemzetközi kritikusi zsűri díját érdemelte ki. Katartikus, mélyenszántó, drámai alkotások jellemezték a nagyjátékfilmes mezőnyt, és visszaadták a kedvét a magyar szerzői filmből egyre inkább kiábránduló kritikusnak. Ezek a filmek nemcsak sebeket téptek, hanem gyógyítottak is, nemcsak belöktek az ingoványba, de kapaszkodót is nyújtottak – üzenni is akartak. Bár a legnagyobb elismeréseket a kanadai– amerikai határ mentén játszódó súlyos és szuggesztív minimalista drámának, a Befagyott folyó (Frozen River) című független filmnek jósoltuk, a Faragó Katinka svéd producer vezette zsűri végül Shirin Neshat Nők férfiak nélkül (Women without Men) című filmjének ítélte a Pressburger Imre-fődíjat. (A Shirin Neshattal készült interjúnkat és részletes kritikánkat a szeptember 30-i bemutató napján közöljük).
A zsűri nagydíját Mia Hansen-Love A gyermekeim apja (Father of my Children) kapta. A film megtörtént esetet dolgoz fel: Tarr Béla és többek között Lars von Trier producerét három gyermeke és felesége szeretete vette körül, azonban eladósodása és a stressz elől az öngyilkosságba menekült. A film – a többihez hasonlóan – mégsem komor, igyekszik megkeresni és megvilágítani a családi tragédiából kivezető utat.
Atmoszférateremtő dokumentumfilmek
Szalay Péter dokumentumfilm-rendező (Határeset, „Csúnya betegség”, Nomád Pláza – Három vándor) a korábbi évekhez hasonlóan az idén is a dokus előzsűri tagja volt. A Magyar Nemzetnek elmondta, kellő rálátással jelentheti ki, hogy fokozatosan, évről évre fejlődik a miskolci mustra, az idei dokumentumfilmes mezőny méltó volt az európai rangú fesztiválokhoz. A nevezett mintegy 150 filmből tízet – ebből kettő hazait – válogattak be a versenybe. Matusik Szilárd és Csépai Gábor Vakondok című dokuja a street art bűvöletében élő fiatalok világát mutatta be, a magyar filmszemlén is sikerrel szerepelt Sorsod Borsod, Nagy István filmje pedig a fiatalkorú bűnelkövetők és a melléjük rendelt pártfogók viszonyát boncolgatta. A nemzetközi dokumentumfilmekre Szalay szerint az erős atmoszférateremtés és az élő szituációs dramaturgia volt a jellemző. A dokus fődíjat a süllyedő pápua sziget hétköznapjait éveken át dokumentáló Volt egyszer egy sziget (There once was an Island) kapta. Szalay Péternek igaza van, amikor azt mondja, a CineFest tálcán kínál egy olyan dokumentumfilmes menüt, amelyek kész csomagban bárhol vetíthetők lennének, legyen az éppen egy filmklub, gimnázium vagy televízió. Erős volt a CineFest teljes mezőnye, és az már a mi szerencsétlenségünk, hogy az igazán jó filmeknek képtelenek vagyunk felületet biztosítani az ország különböző pontjain és fórumjain. Ezeket az inspiráló alkotásokat látni kell, hogy egyről a kettőre lépjünk. Ha máshol nem, jövőre ugyanitt.
