Négy éve, szeptember 17-én, a gyurcsányi hazugságbeszéddel kezdődött az a tragikus eseménysorozat, amely nemcsak a nagypolitikában, de sokak hétköznapjaiban, sorsának alakulásában is életre szóló változást hozott, fiatalok jövőjére nyomta rá a bélyegét.
Ma már egyre több jel mutat arra, hogy a vétlen, meggyötört nők, férfiak többsége a jogi tisztázáson és részleges kártalanításon túl a teljes körű erkölcsi elégtételt is megkapja. Ám annak a parlamenti albizottságnak, amely a mélyebb összefüggéseket, a rendészeti szakszerűtlenség és a törvénysértések mélyebb okait szeretné kibogozni, ma is szembe kell néznie a felelősség hárításával, az „összetartással” és az exfőrendőr amnéziájával. Vagy a börtönparancsnoknak azzal a kifogásával, hogy – több száz beosztottja lévén – nem láthatott minden „szabálytalanságot”. (Mondjuk a fejjel a falhoz támasztást és hátratett kézzel való térdepeltetést órákig, majd a zsinórban történő mezítelenre vetkőztetést.) Egyelőre a Magyar Rádió udvarán lévő őrző-kínzó hely ügyében is folyik a csiki-csuki a különböző típusú rendészeti egységek között.
*
De valami azért repedezni látszik. Szeptember elején hallgatta ki a bizottság Szabadfi Árpádot, akit 2006 őszén „megtisztelt” Gyurcsány Ferenc többszöri, telefonon történő érdeklődése. Szabadfi épp a napokban jelentette be visszavonulását. Előzőleg a bizottság előtt elmondta, a 2006. szeptember 17-e utáni erőszakos cselekmények olyan traumát okoztak neki, amelyet máig sem hevert ki. Hozzátette, ha ebben megállapítják a felelősségét, vállalni fogja.
Ezt még eddig nemigen hallottuk. Tehát az igazság malmai azért őrölnek.
De nem ők, az amnéziások vagy éppen bűnbánók ennek a tragédiának a főszereplői. Hanem azok, akik a mai napig magukban hordozzák az akkor történtek nyomait.
A bizottság üléseiről szóló televíziós híradásokban egy villanás vagy néhány mondat erejéig régi ismerősöket fedezek fel a 2006-ban megismert fiatalok közül, akik ki tudja, hányadszor vállalják a rossz emlékek felidézését.
Többször és részletesen írtunk a történetükről: elfogás, utcai futtatás, rádióudvar, kerületi kapitányság, tárgyalás, börtön – fizikai és lelki szenvedések. A brutalitásról, öncélú gyötrésükről – amelyre nehéz magyarázatot találni. Mint ahogyan a „rögtönítélő bíróság” is kész volt három perc alatt elfogadni, hogy a sorozatban eléjük állított, összevert fiatalok mindegyike bűnös lehet, mert rendőrökre támadt. Pedig a bírónak kötelessége lett volna megkérdezni, a gyanúsítottak hogyan, milyen körülmények között szerezték sérüléseiket. Figyelmük a harmincnapos előzetes letartóztatás elrendelésére korlátozódott. Hogy ebből a letartóztatottak „csak” két hetet voltak masszív bűnözők között, az annak volt köszönhető, hogy a Fővárosi Bíróság ezeket a végzéseket megsemmisítette. Ám volt, aki ötven napot töltött előzetesben.
A többségnek azonban ezután sem volt békessége. Következett az ügyészi szakasz, amely nyolc-kilenc hónapig tartott. S miután itt sem jutottak a fiatalok „bűneire” utaló valós tényekre, megszüntették az eljárást ellenük.
Hallgatni, továbblépni – vagy kikaparni az igazságot? Akikkel a későbbiek során kapcsolatban maradtam, utóbbi a gyötrelmes, olykor reménytelennek tűnő küzdelmet választották. Azt hiszem, nem kell magyarázni, miért fontos, hogy néhányukkal ma is végigjárjuk, honnan indultak és hova jutottak.
Saját mérce
A Garamszegi család közelmúltjával tavaly adventi cikkünkben is foglalkoztunk. Az édesapa, Gábor felidézte, miként veszett el nagyobbik lányuk, az akkor 19 éves Laura világba vetett bizalma, igazságban való hite attól, amit 2006 szeptemberében és az utána következő időkben megtapasztalt. Később szóba került, vajon miért van az, hogy három év elteltével még mindig nem sikerült teljesen áttörni a hazugság falát. A megszüntetett bírósági eljárások, a nyilvánosságra került rendőri jogsértések ellenére az emberek nagy része még mindig nem hiszi el, hogy akkor annyi fiatalt hurcoltak meg hamis vádak alapján, jegyezte meg Garamszegi Gábor. Mindketten úgy gondoltuk – noha már zajlottak a kártérítési perek, s egyre több atrocitás került felszínre –: még nagyobb türelemre s talán további évekre lesz szükség ahhoz, hogy a 2006 őszén történt események teljes mélységükben feltáruljanak. A karácsonyra szánt cikk megjelenése után levelet kaptam tőle. Azt írta: aki eddig nem hitt annak, amit elmondtak, most megkövette őket és Laurát.
Most, 2010 szeptemberében is ugyanolyan őszintén beszél családjáról, érzéseikről, gondolataikról, mint annak idején.
– A gyermekeinkkel szeretetteljes a kapcsolatunk. Az első házasságomból való nagyfiamnál hamarosan megérkezik a kisbaba. A lányaim, Laura és húga, Zita lelkileg mindig is nagyon közel álltak egymáshoz. Azokban az időkben, amikor kétséges volt, mi lesz Laurával, Zita tíz kilót fogyott. Miután a keserves kutatás után rátaláltunk a Víg utcai kapitányságon, éjszakákon át nem tudtunk aludni. Dolgozni, kenyeret keresni pedig ugyanúgy kellett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Emlékszem, villámcsapásként ért, amikor a gyerekek ügyvédjétől, Balsai Szabolcstól megtudtuk, hogy amivel őket hamisan vádolják, annak a büntetési tétele két és nyolc év között van. Hónapokig tartott a szorongásunk, rettegésünk. Ezzel a kiszolgáltatottsággal személyes életemben még nem találkoztam. Külön fájdalom volt számomra, hogy erős férfiként, családapaként szinte semmit sem tudok változtatni a helyzeten. Ez a „lebegtetés” nyolc hónapig tartott. Nyolc hónap és több száz oldalas ügyészi vizsgálati anyag kellett ahhoz, amit szerintem az első perctől kezdve látniuk kellett a jogvégzett embereknek, hogy mindaz, amit a rendőrök állítanak, hazugság. E hónapok alatt olyan jeleneteket éltünk át, amelyek máig megmaradtak bennem.
Gábor most nem is a legdurvábbakat említi. Csak éppen azt, ahogyan a Gyorskocsi utcai börtönben a lista szerint összeállított csomagban turkáltak, gúnyolódtak rajtuk, és a gyereknek szánt egy szelet csokoládét is visszadobták. Ahogyan a Víg utcai kapitányságon beszéltek velük és barátaikkal, akik szintén napok óta keresték eltűnt gyermekeiket.
– Sejtettük, hogy az otthoni telefonbeszélgetéseinket is lehallgatják. Mindez a legsötétebb Rákosi-korszak terrorvilágát idézte. Aztán ott volt még a kérdés: egy teljes állami apparátussal szemben érdemes-e újabb procedúrának, a kártérítési eljárásnak kitenni magunkat? Lesz-e még ehhez is erőnk? Úgy döntöttünk, vállaljuk, bármily kellemetlen, fájdalmas lesz is a gyerekünknek s nekünk, szülőknek. Ennek nemcsak anyagi vonzatára gondoltunk, hanem arra, kell, szükséges, hogy ilyen formában is elhangozzanak a történtek, és bírósági jegyzőkönyvbe kerüljenek. Amit velünk tettek, pénzzel nem lehet jóvátenni. Még ma is elszorul a torkom, ha belegondolok, mi történt volna velünk, ha mindenki hallgat, és ezeket a koncepciós ügyeket végigviszik… Mi, szülők, akik összetartottunk, 2006. október 23-a után éreztük még nagyobbnak ezt a veszélyt. Hiszen ha az akkori kormány támogatásával fényes nappal ártatlan embereket kardlapoznak, rúgnak a földön, gumilövedékkel csonkítják meg őket, akkor milyen sors vár azokra, akiket előzőleg, alattomosan, az éj leple alatt szedtek össze?! Abban reménykedtünk, az ügyészek, bírák is tudják, hogy négyévente választás van, s ha asszisztáltak a hamis vádakhoz, egyszer majd megkérdezik őket: miért tették?
A családokban a legnehezebb kérdés, hogy miként lehet az átélt rosszból építkezni, továbblépni.
– Ez azokat a barátainkat is foglalkoztatta, Tarsoly Milán és Csáki Lívia szüleit, akik ugyanezen a kálvárián mentek végig – mondja Garamszegi Gábor. – A két kritikus szeptemberi hét alatt Laura olyan dolgokat tapasztalt, amelyekbe egy érett férfi is „belezakkanna”. Ő csak gyorsabban vált felnőtté ezáltal. Egyszer Dosztojevszkij kapcsán a szenvedés került szóba. Azt mondta, tudja, hogy vannak sokkal nagyobb megpróbáltatások, mint amelyen ő ment keresztül. De neki a sajátja a mérce.
Laura kártalanítási eljárásának még nincs vége. Hátravan még egy „fejezet”, ami a közvetlen lefogásuk utáni, a rádióhoz vezető úton történt bántalmazásokat és a Magyar Rádió udvarán a fiatalokat ért atrocitásokat illeti. A Rebisz jogtanácsosa azt közölte eddig, hogy ők csak az utcán történtekért felelősek, a rádió udvarán a BRFK emberei voltak.
– A vizsgálóbizottsági meghallgatásokat figyelve az az érzésem – mondja Garamszegi Gábor –, hogy a politikai és rendőri vezetők még azt is képtelenek kimondani: hibáztunk. De azért már van némi repedés a falon.
Beszélgetésünk utáni fejlemény: a folyó ügyben felkínálták a peren kívüli megegyezés lehetőségét.
Az egyetemista Darnay János
Darnay János 2006-ban 23 éves, harmadéves műegyetemi hallgató volt, s szeptember 20-án késő estig tanult. A sport, a technikai újdonságok, a barátokkal való együttlét kötötte le, közéleti ügyekkel nem foglalkozott. Akkor este – ahogyan máskor is megtörtént – lazításként összejött barátaival, s Zuglóból autóval bejöttek a „citybe”. A Nyugati tér közelében tették le a kocsit, mire észbe kaptak, hogy baj van, már nem tudtak visszafordulni. Nem akartak belekeveredni semmibe, a Skála Metró Áruház teraszára húzódtak, remélve, ott biztonságban lesznek.
János szüleit a Nagy Ignác utcai börtön előtt kígyózó sorban ismertem meg. Ahogyan a többiek, ők is reménykedtek, láthatják több napja eltűnt fiukat. Az apa egyike volt azoknak, akik időben felismerték, hogy előre eldöntött „ügymenetről” van szó, nem bízhat a törvényességben, szükség van a nyilvánosságra. Így találkoztunk másodszor. Azóta tartózkodóbbá vált, a fia viszont, ha sorsáról, terveiről, gondolkozásáról kérdezem, gyorsan és szívesen visszajelez.
Mindig rácsodálkozom, hogy azt a gyermeki naivitást, ahogyan 2006-ban János a világra tekintett, hogyan hagyta maga mögött, és miként vált sokoldalú, a XXI. századot megérteni vágyó s számos baján javítani kívánó, egyre magabiztosabb fiatalemberré. Igaz, a pszichés megpróbáltatások feldolgozása nem ment könnyen, emiatt két esztendőt veszített az egyetemen. Ebben az időszakban mondta, kicsit restelkedve, hogy amikor az igazságügyi orvos szakértők meghallgatták a 2006. szeptemberi történetről, az épületből kijövet leült a lépcsőre, és sírva fakadt. Viszont megnyílt előtte egy másik világ: tudományos, etikai vonatkozású és történelmi olvasmányok. Utóbbiak között azok, amelyek az ő sorsát is megrontani akaró XX. század eseményeiről szólnak.
– Érdekelni kezdett a miért, meg akartam érteni azokat az összefüggéseket, amelyek miatt a velünk szembeni törvénytelenségeket megtehették – mondta erről.
Ma így összegzi a vele történteket.
– Néha a rossz dolgok is előrevihetik az embert. Engem felrázott, amit átéltem. Az ember lelkileg széttörik, padlón van, de ez lehetőség arra is, hogy sok mindent átértékeljen. Úgy látom, egyre többen vagyunk, akik szeretnének a jó ügyekért összetartani, magam is keresem ezeket a lehetőségeket. Akkor, 2006-ban, amikor elmondtam, mi történt velem s a többiekkel, a reakció a legyintés volt, biztos csináltam valamit. Ma már nem élcelődnek rajtam, inkább döbbenetet és együttérzést tapasztalok. De azért még mindig ijesztő belegondolni, mi történt akkor. Úgy látszott, hogy akikben addig bíztunk, a rendőrök, a nyomozók, a bírók, az egész állami apparátus ellenében nincs senki, akit az igazság érdekelne. Később állt mellénk egy maroknyi ember, több civil s néhány politikus. Ha ők nincsenek, lehet, ma egy cellából számolnék be az életemről. Furcsa érzés, hogy talán még mindig a pályán vannak azok a rendőrök, akik hamisan tanúskodtak, és emiatt másokat különböző módon megnyomorítottak. Legutóbb szeptember 1-jén voltam a bíróságon, amikor tanúként beidézték azt a rendőrnőt, aki engem annak idején kihallgatott: lényegi dolgokra – hogy egyes kollégái mit műveltek – érdekes módon még mindig nem emlékezett.
– Nem ez volt az első ilyen élménye. Mit érzett?
– Már rég nem érzek irántuk semmit. Egy picit „csípi a szemem”, hogy egyáltalán nem érzik a súlyát annak, amit tettek. Volt egy időszak, amikor nagyon vártam másokkal együtt a nyilvános bocsánatkérésre. Ez adott volna bizonyos erkölcsi elégtételt. De erre eddig nem került sor, így – ahogyan mondani szokták– ez a hajó elment. Most már nem szabad félúton megállni. Sőt. Az igazság felderítése nem lesz teljes addig, míg a kritikus időkben történt jogerős bírói ítéleteket felül nem vizsgálják. Mi történik akkor, ha kiderül, ártatlanul ítéltek el embereket?
Darnay János pert nyert az Igazságügyi és Rendészeti Minisztériummal szemben, a Rebisszel (ma Készenléti Rendőrség) peren kívül megegyezett. A BRFK-val szembeni kártérítési ügyének javára történő lezárása felgyorsulni látszik. Egy éve van hátra a villamosmérnöki diploma megszerzéséig. A megújuló energiaforrások, az épületenergetika, a villámvédelem foglalkoztatja. Felvették a Hubay Jenő Zeneiskolába nagybőgő és basszusgitár szakra.
A családanya
Sósné Mészáros Andrea magas, mutatós nő, akiről rögtön az az érzése támad az embernek, hogy tele van jókedvvel, energiával, szeretettel. Két pici lány, Juliska és Borbála büszke édesanyja. Legutóbb Hatvanban találkoztunk 2010 nyarán.
Kétezer-hat szeptemberében a Gyorskocsi utcai börtönben találtunk rá Ékes Ilona képviselő asszonynyal. Andrea száján seb volt, utalt rá, ököllel vágtak az arcába, igyekezett gyorsan és röviden elmondani, hogyan került oda. Aggódott hozzátartozóiért, akik napok óta semmit sem tudtak róla. A szokatlan helyszín, az előző, megrázó találkozások miatt akkor nem is tudatosult bennem Andrea egyik mondata: „Éppen családtervezési időszakban vagyunk, nem tudom, hogyan fog hatni a szervezetemre mindaz, amin keresztülmentem.”
Igaz, amikor a rendőrautóba belökték, s ütötték meg rúgták, az egyik arctalan megkérdezte, nem terhes-e. Csak azt tudta nyöszörögni, nem tudja. Így ma neki és férjének, Gábornak a legnagyobb elégtétel két egészséges, szép gyermekük. S a férj szerény pedagógusi fizetése ellenére még egy kisfiút is szeretnének.
Andrea története szintén egyszerű. A Kossuth térről indult haza egyesületi barátaival, de a Podmaniczky utcánál álló autójukba már nem tudtak beszállni.
