Nem véletlenül kapott Bartók-emlékdíjat az a film, amely a Szerelmes földrajz sorozatban Péreli Zsuzsa és az Őrség kapcsolatát mutatja be. A szelíd domboldalak, a pusztulásukban is szépséges boronaházak, az elhagyatottan is ízes almát teremtő fák, az általuk megrajzolt összkép mintha csak a Péreli-gobelineken látható tájat formázná, s mintha a fák ágai, a dombhajlatok mögötti árnyékok között, akárcsak a műveken, felsejlene azoknak a kedves ismerősöknek, régen nem látott szomszédoknak az alakja is, akiket két évtizede nem látott, de akikkel ma is úgy köszöntik egymást, mintha tegnap váltak volna el. Ami pedig elpusztult a múlt és a jelen között? Az is ott van bizonyosan Péreli művein, amelyek a szelíd táj részleteivel az emberről beszélnek, aki ebben – és mindenhol a világban, a XXI. századi – a tájban él, s akit ugyanúgy a természettel való harmonikus kapcsolatban szeretne látni a művek készítője, mint amilyen természetességgel belesimul az Őrségben a tájba a ház, az erdő sávjai közé a rét. S ott van a műveken az a régi-régi szép ház, a kékre festett falú, tornácos épület is, amelynek ma már a romjai sem láthatók, de megidézi Péreli a Himnusz című nagyszabású kompozíción és ott van az 1983-as Felsőszenterzsébeti üdvözleten is. Valamikor szentek és uralkodók tartották hasonló módon a kezükben azoknak az épületeknek a makettszerű kicsinyített mását, amelyekkel a hit, az ország értékeit gyarapították – a kortárs művész részéről már az is nagy érdem, ha a művészetével megmentett értékeket képes felmutatni.
Sok ilyen érték sűrűsödik Péreli Zsuzsa művészetében és sok viszontagságról, történelmi, emberi megpróbáltatásról is beszélnek alkotásai. A Padlástörténelem, ahogyan a kiállítás címe fogalmaz, erről is, arról is beszél: arról a sok-sok régi szép tárgyról, amelyeket őrségi padlásjárásai során megmentett, s amelyeket tulajdonosaik, akik számára a tárgy már értéktelenné vált, csak pusztaságnak neveztek, hogy azután a művek részévé váljanak – de azokról a fájdalmas emlékekről is, amelyeket az egykori padlássöprők okoztak a falusiaknak. Az Őségben, Velemérben találta a művész az egyik levelet, amely Padlástörténelem című sorozatának egyik darabját ihlette, Gödörházán azt az 1905-ös számadáskönyvet, amelynek alapján szintén készült egy grafika.
Ha valahol, akkor a szabadtéri néprajzi múzeum észak-magyarországi tájegységében álló impozáns magtár falán függve igazán revelatív erejűek a Padlástörténelem lapjai, s ha valahol, akkor itt érezhetők igazán a gyökerei, kapcsolódási pontjai annak a művészetnek, amelyet Péreli, akit a kiváló művészettörténész, Frank János nemes egyszerűséggel csak a gobelin szinonimájának nevezett, létrehozott. Jó néhány rangos helyen bemutatta műveit már a gobelin világfővárosának nevezett Aubussontól a Nagytétényi Kastélymúzeumig, az Iparművészeti Múzeumtól a soproni Festőteremig, a hamburgi Katolikus Akadémiától a középkori rendházban otthont kapott pásztói múzeumig, aligha elképzelhető azonban az alkotások számára ideálisabb helyszín, mint a szentendrei barokk magtárépület, a felette a lágyan emelkedő pismányi hegyoldallal. Az egyik oldalon a korai művek egy része, amelyek az inspiráló hatású régi, megfakult családi fotókra, gyermekkori képekre, jeles napokra emlékeztetnek, a másikon részben a mű születésének alkímiájára, részben a művészetet és az emberiséget fenyegető veszélyekre utaló gobelinek (Tájkép, XX. század vége), s fent, az emeleten az ünnep és a gyász képei, 1989 karácsonya, 1999 húsvétja, a műbe mentett Aranykor és a humánus értékeket őrző Sentinella. Közöttük a Himnusz, amely 1996-ban készült, alatta pedig a 2008-as Asha, a négy évszakot egyidejűleg ábrázoló alkotás, amely a két évvel ezelőtt az Iparművészeti Múzeumban rendezett életmű-kiállításon mintegy összefoglalta mindazt, amivel a korábbi években Péreli Zsuzsa foglalkozott. Az Asha a világosság állapota, írta Hamvas Béla a Sientia sacrában, arra figyelmeztetve, hogy „az embernek vissza kell térnie a természet ősállapotába… A természetet a megvilágosodott ember emeli fel és a megvilágosodott természet az ember igazi hazája.” Erre utal Péreli Zsuzsa legújabb műve is, a Túlsó parton című 2010-es gobelin, amelynek kanyargó folyója, meredek hegyoldalai a Dunakanyart idézik, amely azonban nem másról beszél, mint arról a felelősségünkről, amelyet a többiek iránt kell éreznünk, akik az elválasztó nagy víz túlsó partján állnak, látszólag tőlünk messzire – míg az első lépést meg nem teszi valaki.
origo.hu
Tuja a kertekben: miért száradnak ki, és meg lehet-e őket menteni?
