Pénzzavar

Amikor még a bank eredetét jelentő bancon – magyarul padon – ültek a pénzváltók, minden olyan egyszerű volt. Azonnal tudni lehetett, mennyiért váltják át az egyik pénzt a másikra, hány százalékos kamatra adnak kölcsön. A pénzt a király verette, abba a pénzváltóknak beleszólásuk nem volt.
Ma viszont átváltási árfolyamból is többféle van: valutaárfolyam, devizaárfolyam, külkereskedelmi árfolyam, vételi, eladási és középárfolyam. Kamatból hasonlóképp, hozzá a nyílt vagy apró betűs költségnövelők, a pénzről pedig voltaképpen sehol a világon nem lehet tudni, pontosan mikor mennyit nyomnak belőle.
Bankból is többféle van: központi bank, kereskedelmi bank, beruházási bank, lakossági bank és mások. Egyvalami azonban közös a régiekkel. Ahogy akkor, úgy most is a pénzváltók gazdagodnak, méghozzá gazdasági válság idején is.
Nálunk a bankok 2009-ben becslések szerint több mint 300 milliárd forint, rekordnagyságú adózott profitot realizáltak, miközben a pénzügyi világválság hatására a hazai gazdaság mély recesszióba süllyedt, rekordot döntött a vállalati csődök száma és az életszínvonal csökkenése.
Lassan oda jutottunk, hogy a pénzt nem érdemes a magukat gondos pénzkezelőnek feltüntető bankokban tartanunk, mert a várható kamatot – a látra szóló betét kamata igen alacsony – felemésztik a különféle címeken ravaszul felszámított költségek. Sőt ha hozzá sem nyúlunk a pénzünkhöz, betétünk végül elfogy a számlavezetési, -zárlati és egyéb díjak miatt.
Gondolt-e vajon erre a 2007. évi kormányrendelet megalkotója, amikor a lakosság tisztánlátásának céljából előírta a bankok számára az ebkm (egységesített betétikamatláb-mutató) közzétételét, vagyis azt, hogy menynyi kamatot kap majd betétje után a takarékoskodó polgár? Hogyan létezhet, hogy miközben a bankoknak kamatot kellene adniuk, ők a díjak és különféle költségek felszámításával nemcsak a kamatot veszik vissza, hanem a számlán lévő pénzbetétet is megcsapolják, holott az a pénz nem az övék, annak használatáért nekik kellene használati díjat, azaz valódi kamatot fizetniük?
Kétségtelen, a banki ügyintézés sok kényelmi elemmel gazdagodott. Nem kell sorban állni a sárga csekkekkel, a közüzemi díjakat, a telefonszámlát vagy a hitelrészletet a bank teljesíti a számlámról. Igaz, tételenként felszámít 45 forintot, illetve még többet, bankja válogatja. Átutalást lehet intézni számítógépről az interneten vagy mobilon. Persze a bank ezért is havi díjat kér, és minden tétel után átutalási díjat is kell még fizetni. Ha készpénzkártyámmal a bankom automatájából veszek ki pénzt, szintén. Sőt most már azért is díjat kér, ha a saját bankom automatáján szeretnék pénzt befizetni a saját számlámra.
Talán csak az tűnhet előnyösnek, ha áruvásárláskor kártyával fizetek, mert arra nem számolnak költséget.

Lehet-e másképp?

Igen, lehet. A fejlett piacgazdaságú Japánban például a betétekre gyakorlatilag nem ad kamatot a bank (közismert ugyanakkor, hogy az országban a háború óta gyakorlatilag nincs infláció), egyéves lekötésre is csak 0,05 százalék körüli a kamat. Ezzel szemben viszont nem is kér számlavezetési, -zárlati és egyéb díjakat, a havi rendszeres átutalások – mint villany-, víz-, gáz-, telefonszámla – is ingyenesek. Nem számít fel költséget a saját automatából történő pénzfelvétre vagy -befizetésre napközben, csak munkaszüneti vagy ünnepnapokon. És ez így is korrekt, hiszen a bank a nála elhelyezett pénz forgatásából tesz szert akkora haszonra, amelyből bőven jut a betétesek számláinak nyilvántartására és vezetésére, zárlatolására, a bankautomaták üzemeltetésére, mindarra, ami az ügyfelek kényelmét és a pénzforgalom gyorsítását szolgálja.
Nem lehetne-e nálunk is a betétek gyarapítására, a bankszámlák és a bankrendszer használatára ösztönözni ahelyett, hogy a bankok a különféle díjak és költségek felszámításával elriasztják az ügyfeleket?
Ha az adós polgár véletlenül nagyobb jövedelemhez jut, és meg akar szabadulni az őt gúzsba kötő havi törlesztőrészletektől, szeretné fennmaradt tartozását egyben kiegyenlíteni, újabb meglepetés éri. A bank az egyösszegű törlesztésre szerződésmódosítás vagy -megszüntetés címén újabb borsos díjat számít fel, ami például egy négy-öt millió forintot érő személygépkocsi esetén több százezer forintra rúg. Vajon miért nem örül a bank, hogy visszakapja kihitelezett pénzét, mint pár évtizeddel ezelőtt, amikor akciós hiteltörlesztés keretében a fennmaradó tartozás felét is elengedte, ha az ügyfél egyben vissza tudta fizetni a maradékot? Talán azért, mert előnyösebb évekre magához láncolnia a havonta fizető ügyfelét, miközben a kideríthetetlen tartalmú ügyviteli szabályzati feltételek módosulására hivatkozással egyoldalúan, tetszése szerint módosíthatja a kamatot? És nyilván a saját hasznára, az ügyfél kárára. Alig hihető az általános magyarázat, hogy a korábbi visszafizetés átkönyvelése, vagyonmérleg-átvezetése a komputeres bevitellel, néhány lap kinyomtatásával akkora költséget okozna a banknak. (A Fidesz nyolcpontos csomagjában előremutató a díjmentes előtörlesztés, a visszafizetett pénzt a bank hamarabb tudja ismét kihelyezni, a pénz forgása meggyorsul, ami a banknak nagyobb nyereséget hoz, és meggyorsítja a gazdaság fejlődését is.)

Miért olcsóbb a hitel Bécsben?

Másik fájó pont a kamatok kérdése. Ha nincs felső határa a hitelkamatnak, akkor abból könnyen kvázi legalizált uzsorakamat lesz, és tág teret nyit a bankok gazdagodásának. Ahogy Széchenyi írja a Hitelben: „Aki törvényes kamatnál többet kíván, az előttem uzsorás, akárhogy hímezzük a dolgot. […] S erre a törvények hiányossága vezet, melyeknek az embert éppen ellenkező útra kellene idézni s kényszerítni.”
Vajon mennyi nálunk a törvényes kamat, van-e erre törvény? Igazából nincs jogszabály arra, pontosan milyen mértékű kamat számít uzsorakamatnak. (A közelmúltban történt módosítással a Btk.-ba bekerült az uzsora tilalma, de összegszerű kamatplafon nélkül, általánosságban.) Az eddigi javaslatok is megkerülik a kérdést, az egyoldalú kamatemelés szigorításáról szólnak, ám jó volna konkrétan is meghatározni, mennyi lehet a törvényes kamat.
A bankok privatizálásától, külföldi bankok magyarországi fióknyitásától azt reméltük, hogy a pénzügyek simábbak, átláthatóbbak lesznek az ügyfelek javára, az egészséges verseny leszorítja a kezelési díjakat. Ha azonban jobban megnézzük, a külföldi bankok magyar fiókjai magasabb hitelkamatot számítanak, mint ugyanezek a bankok külföldön. Az egyik bank pesti fiókja például szabad felhasználású személyi hitelt formálisan 24 százalékos thm-mel (teljes hiteldíjmutató) hirdet, míg ugyanennek a banknak bécsi fiókjában hasonló kondícióval, hasonló futamidőre ténylegesen 18 százalékért lehet kölcsönvenni pénzt. Vajon a külföldi bankokkal miért nem jön be hozzánk a külföldi alacsony kamat? Miért inkább emelkednek a magyar ügyfeleknek felszámított díjak és költségek ahelyett, hogy csökkennének?
Olyan ez, mintha a bankok kamatkartellre léptek volna az ügyfelek lehúzása céljából. Ezen már Széchenyi is elgondolkodott a Hitelben, és megállapította, hogy ha magyar nemzeti banktól lehetne hitelt kapni, akkor azt magunknak fizetnénk vissza, a hitel nyeresége is „zsebünkben maradna. S nem világos, hogy sokkal kevésbé volna veszedelmes, ha önmagunknak tartoznánk, mint idegeneknek?” Kérdi ezt az a világlátott Széchenyi, akiről aligha mondható, hogy a világra nyitás ellensége lett volna, de aki jól érzékelte, hogy a globalizáció mellett miképp őrizhetjük meg a haza érdekeit.
Japánban például a lakossági bankok belföldi tulajdonosok irányítása alatt működnek, a pénzügyi folyamatok kiszámíthatóak, lakáshitelt 3 százalékos fix kamattal lehet felvenni 35 évre. Még akkor is, ha már most tudható, hogy a mai viszonyok már a következő évben sem maradnak ugyanazok. A megígért kamat mégis marad, mert a pénzügyi rendszerben olyan stabilizáló elemek vannak, amelyek ezt lehetővé teszik. (Persze el kell ismerni, nálunk mások a viszonyok. De miért lenne a közép-európai országokban eluralkodó fejetlenség a standard, amikor létezik más, hatékonyabb modell is?)
De vannak-e nálunk pénzügyi stabilizátorok? A kérdés a devizahitelesek árfolyamveszteségei miatt időszerű. A devizaalapú hitelek bevezetésekor feltehetőleg még nem volt előre látható a hitelfelvevőket hátrányosan érintő későbbi forintgyengülés. Ha valaki gyanakodott volna is, nem köthetett árfolyam-biztosítást, amely pedig megszokott biztosításfajta a külkereskedelmet folytató cégeknél. Ha például egy cég a mai árfolyam mellett köt exportszerződést euróeladási árral, és biztos akar lenni abban, hogy amikor két hónap elteltével leszállítja az árut, a külföldi vevőtől kapott pénz nem ér majd kevesebbet forintban, akkor ennek biztosítékául árfolyam-biztosítást köthet. Az árfolyam-biztosítással foglalkozó bank vagy cég azután például határidős devizaügyletekkel fedezi magát. Vajon a devizahiteleket nyújtó bankok miért nem fedezték hasonló módon az árfolyamromlást ahelyett, hogy azt rögtön ráterhelték a devizahitelesekre? Sőt tovább tartották a nyomást a hitelfelvevőkön még akkor is, amikor az árfolyam visszarendeződött, ahelyett hogy a náluk képződött nyereségből enyhítették volna a devizahitelesek terheit. Miért nem fogadják el a visszafizetést devizában a hitelesektől, ha ők maguk meg tudják szerezni azt a devizát? A visszafizetésen is nyerészkedni akarnak? Vajon ezek a bankok miért nem az ügyfeleik javára spekulálnak a devizapiacokon?
És kérdezhető továbbá a pénzügyi intézményeket felügyelő szerv, amelynek kiemelt feladata a magyar állampolgárok érdekeinek védelme: annak idején vajon érdeksérelmük láttán miért csupán egy erőtlen banki magatartási kódexet íratott alá a bankokkal ahelyett, hogy szigorral fellépett volna velük szemben a magyar érdekek védelmében?

Mi célból van a pénz?

Nem az emberek vannak a pénzért, a bankok gazdagodásáért, hanem megfordítva: a pénznek és a bankrendszernek kell szolgálnia a társadalom fejlődését és a jólétet. A nagy gazdasági válság idején Roosevelt elnök első teendője az élősködő bankok rendbetétele volt. „A gátlástalan pénzváltók a közvélemény ítélőszéke előtt állnak, őket az emberek szívükkel és eszükkel is elutasítják” – mondta 1933-as beiktatási beszédében, és négy napra bezáratta az összes bankot, majd egy nap alatt elfogadtatta a kongresszussal az új banktörvényt, amellyel visszaszerezte a betétesek és a bankok bizalmát.
A bankok csak saját hasznukat nézik, „nincs jövőképük, és ha nincs jövőkép, akkor az emberek elvesznek”, figyelmeztetett, és elindította a New Deal elnevezéssel ismert új gazdaságpolitikát, amely az USA történetének legnagyobb méretű gazdasági fejlődését hozta, ennek szolgálatába állította a pénzügyi rendszert.
Hasonlóképpen Japánban a hetvenes évekig tartó kiugróan gyors, évi tízszázalékos GDP-növekedést is meghaladó fejlődésben kulcsfontosságú szerepet játszott a postatakarékpénztár-hálózat kiépítése: ez összegyűjtötte a lakossági megtakarításokat, a pénz átcsoportosításával fejlesztették a nehézipart, a vegyipart, az export húzóágazatát jelentő gépipart.
Van-e nálunk jövőkép, gazdaságfejlesztési elképzelés, amelynek szolgálatába állítható a pénzügyi rendszer? Nem úgy van-e inkább, hogy a rendszerváltás deetatizáló törekvéseivel együtt a tudatos gazdaságpolitika, az iparfejlesztési stratégia is kárhozottá vált? A liberalizálással, a bankok külföldi tőkével történt privatizálásával közeledtünk ugyan a nyugati piacgazdasági rendszerhez, de vajon kinek a hasznára?
Válságban összehúzódik a termelés és összehúzódik a pénz volumene is. Olyan, mintha a piacgazdaság vérkeringését jelentő pénzügyi rendszer ereiből kifolyna a vér, a gazdaságot éltető pénz. Pénzhiány keletkezik akkor is, ha az állam egyre újabb adókkal vonja el a vállalatoktól, lakosságtól. Amerikában a nagy gazdasági válság idején a pénzmennyiség egyharmadával csökkent, a gazdaság megbénult, ezért Roosevelt elnök először is pénzt akart a gazdaságba pumpálni. Azonban kezét megkötötte az aranystandard rendszere, amely csak annyi papírpénz kibocsátását tette lehetővé, amennyi arany a központi banknál volt. Az elnök nem sokat habozott: tanácsadóinak ellenében is felfüggesztette az aranystandardot, és rövid időn belül több pénzt helyezett forgalomba, mint amennyi a válság előtt volt, s a gazdaság fellendült. Az infrastrukturális fejlesztési programok beindításával – gátak, hidak, repülőterek, iskolák, kórházak, utak építése – emberek millióinak adott munkát, három éven belül huszonöt százalékról tíz százalékra szorította le a munkanélküliséget. A programok finanszírozása persze megnövelte a kiadásokat, ami deficitessé tette a költségvetést, de Roosevelt az államadósságot stabilan a GNP negyven százalékán tartotta.
Nálunk is meg van kötve a kormány és a jegybank keze, mióta EU-tagok lettünk, és az euró bevezetésének céljával átvettük az eurózóna árfolyamrendszerét (ERM), a maastrichti feltételeket, többek között az alacsony infláció és a GDP hatvan százalékát meg nem haladó államadósság betartását. Ha több pénzt bocsátanánk ki, az felgyorsítaná az inflációt, ha közmunka és egyéb fejlesztési programokat indítanánk, az növelné a költségvetési kiadásokat, az államadósság euróbevezetési kritériuma betarthatatlanná válna.
Pedig nálunk is a legfontosabb feladat munkát adni az embereknek, és minél hamarabb, ezt nem lehet tíz évre elhúzni.
Úgy tűnik, az EU kitart szigorúsága mellett, és nem hajlandó a válság idején rugalmasabban kezelni ezeket a sarokszámokat. Csakhogy akkor sem az a megoldás, hogy mindenáron, megszorításokkal lefaragjuk a költségvetési kiadásokat, csak azért, hogy az államadósság uniós normájának elérésével minél előbb bevezethessük az eurót, miközben még évekig depresszióban vergődik a gazdaság. Idővel Brüsszel álláspontja is változhat, és a közmunkaprogramok, munkahelyteremtő fejlesztések finanszírozása fontosabb lesz a hiánycél tartásánál. (Erre a mostani árvíz szomorú tanulsága is adhat lehetőséget: aktuálissá vált új gátak építése, víztározók, védművek létesítése – ezek a munkálatok enyhíthetik a munkanélküliséget néhány évig, és a munkaerő különösebb képzettségét sem igénylik.)
Az új gazdaságpolitikához azonban alighanem új banktörvényre lesz szükségünk. Ha nem szabunk felső határt a kamatnak, nem tesszük