Romák érkeznek a bukaresti repülőtérre. Új ruhákban, jól tápláltan, bőröndöket, zsákokat, tömött nejlonszatyrokat cipelve. A kép a nyolcvanas évek repülőtereire emlékeztet: akkor a „harmadik világ” utazott nyugat-európai cuccal degeszre tömött, rózsaszín kockás Tati szatyrokkal Afrika felé.
Hatvan kilométerrel odébb, Barbulesti-ben a kietlen falu polgármestere, Ion Cutitaru nyomorról, kilátástalanságról beszél. A háttér a túlontúl ismerős kép: lerobbant házak, betört ablakok, megrokkant tetők, simára döngölt föld, amely pedig máshol gyümölcsöt, zöldséget terem; itt autógumik hányódnak, rozsdás babakocsik, vashulladék, szemét, mezítlábas gyerekek lődörögnek a porban. Marioara Posirea a kisfiát rázza a tévéstáb felé: nincs mit ennünk, kiabálja, Franciaország miért ítélte éhhalálra a gyermekeinket? Egy nagydarab férfi aranylánccal a nyakában fogadkozik: ha kell, gyalog megyünk vissza Franciaországba! Éljen meg Sarkozy négy euróból, ha tud! Egy tizenéves fiú a ház belsejét mutatja. Négyen alszunk egy szobában! – háborog.
A francia kormány több mint nyolcezer romániai és bulgáriai romát utasított ki január 1-je óta Franciaországból. Saint-Étienne-ben közterületen mintegy háromszáz romániai cigány telepedett le engedély nélkül, sátrakban, hulladékból összeeszkábált kunyhókban húzva meg magát. Az elöljáróság, amióta a romák engedély nélkül letelepedtek, két vízcsapot és mozgó illemhelyeket szereltetett fel. „A Loire megyébe érkező cigányok száma megsokszorozódott hét-nyolc hónapja – nyilatkozta a prefektus. – Ezeknek az embereknek nincs itt jövőjük. Nem áll módomban ennyi embert elszállásolni, sem munkát biztosítani nekik.”
Tíz felnőtt és nyolc kiskorú beleegyezett, hogy visszatér Romániába. A lakók többsége meg eltűnt, amikor a rendőrök hozzáláttak a telep kiürítéséhez. Parkokban, építési telkeken próbáltak újból letanyázni, miután megengedték nekik, hogy a táborból elhozzák a sátraikat és a takaróikat. Többen a polgármesteri hivatal lépcsőire telepedtek: „elhagyatottan, senki nem törődött velünk, enni se adtak”, panaszkodott a képviselőjük.
Ezerkilencszázkilencven május 31-én, a volt trockista Jospin kormányzása idején a francia parlament elfogadta az úgynevezett Besson-törvényt. Ez leszögezi, hogy mindenkinek alapvető joga úgy élni, ahogy akar, és arra kötelez minden ötezer lélekszámnál nagyobb települést, hogy területén jelöljön ki egy helyet, ahol a vándorló cigányok megállhatnak. A kijelölt területen pedig emberi körülményeket kell teremteni. 2000. július 5-én a II. Besson-törvény már a nemzeti szolidaritásra hivatkozik, amelynek letéteményese az állam, és pontosan meghatározza a polgármesterek és a családsegítő szolgálatok tennivalóit. A törvényt be nem tartók szankcionálhatók, ám arra is felhatalmazást kap a polgármester, hogy megbüntesse az engedély nélkül letelepedőket, illetve azokat, akik a kijelölt területen kívül, vadon tanyáznak. Az intézkedés a helybéliek és a cigányok között növeli a feszültséget, a legtöbb helyen a letelepedők szeméthegyeket hagynak maguk után, nem hajlandók fizetni a vízért, az elektromos áramért, rákapcsolódnak a vezetékekre, és ingyen fogyasztanak.
Saint-Denis közelében, az országutak és a szeméttelepek mellett, ahol az elemi higiéniai feltételek is hiányoznak, tarka sátorváros alakult ki az elmúlt években, a bevándorolt kelet-európai cigányok lakták. Kéregetésből és lopásból tartották fenn magukat. Nemcsak a település lakói, a környező gyárak is tiltakoztak, zavarta őket a piszok és lárma. Saint-Denis polgármestere, Olivier Dubout tizennyolc családnak engedélyezte a maradást – ők igazolni tudták, hogy rendszeres munkájuk van, a várostól konténerházakat kaptak –, a többieket háromszáz euróval és rendőri segédlettel hazatoloncolták. Ez történt Aubervilliers-ben is: azok a kelet-európai cigány családok maradhattak, amelyek gyermekeiket iskolába járatják, a családfők dolgoznak, és megtanultak valamelyest franciául. Akinek nincs munkája, nem tudja igazolni, hogy miből él, azt hazaküldik. „Nem fogadhatjuk be a világ nyomorát” – nyilatkozta Jacques Salvator polgármester.
Szeptember 4-én, szombaton, „a rasszizmus elleni harc napján” a francia kormány „idegengyűlölő” politikája ellen több ezren tüntettek Párizsban, baloldali és anarchista csoportok, köztük a kommunista párt képviselői, jogvédők és olyan, minden tüntetésen részt vevő művészek, mint Jane Birkin. A tüntetés élén a Choisy-le-Roiból augusztus 12-én elűzött cigány családok vonultak, meglehetősen festői látványt nyújtva, Tiltakozunk az embervadászat ellen! felirattal. Végig cigány zene szólt, Lyonban a tüntetés utcabállá alakult át. A rendezők több tízezer emberről számoltak be, a rendőrség 12 ezerről. Franciaországnak és Európának védelmeznie kell a menekülteket – hirdette több tábla, felidézve a híres francia szolidaritást és a nyolcvanas éveket. Egy idős tüntető még messzebb hátrált vissza az időben: „A német megszállás alatt érzem magam, mintha minden újrakezdődne, az idegengyűlölet, a rasszizmus…” „Rendőrállam!” – kiáltott fel egy másik tüntető Toulonban, ahol a kétszáz felvonulót több mint negyven rendőr kísérte.
S valóban, a tévé híradásait nézve, az újságokat olvasva, a jogvédők militáns nyilatkozatait hallgatva mintha a legendás nyolcvanas évek éledne újra ezeken a demonstrációkon. Akkor évente százezer külföldi kapott letelepedési engedélyt Franciaországban, és ugyanennyien kapták meg a francia állampolgárságot. A baloldali kormány támogatta a bevándorlást: „A bevándoroltak számára ez itt az otthon” – hangoztatták a szocialista képviselők, akik még a „bevándorolt” megjelölés ellen is tiltakoztak. Az országhatárok különben is lassan eltűnnek. A szocialisták a bevándoroltakban „esélyt” láttak – ugyan mire? Tudós emberek a métissage-t, a „keveredést” magasztalták. Minek gyökeret verni bárhol? Nemzet, vallás, hagyomány? Elavult fogalmak. Mindnyájan bevándorlók vagyunk. „A meggyökerezés a rasszizmus forrása – hirdette az újfilozófus Bernard-Henri Lévy. – Leküzdésére egyetlen megoldás van: a nemzetekfelettiség, a kozmopolitizmus.”
Az aggodalmakra – hogy tíz éven belül Franciaország lakossága mintegy tízmillió idegennel lesz több, valamint Gérard-François Dumont demográfus kérdésére: „Franciák leszünk még harminc év múlva?” – a balliberális értelmiség a régi klisékkel válaszolt: „őrült náci elméleteket” emlegetett, „faji félelmet”, rasszizmust.
Asszimilálásról akkor már régóta nem esik szó. Az egyetemeket, kutatóintézeteket, kiadókat, szerkesztőségeket megszálló ’68-as nemzedék el akarja tüntetni a társadalom régi berendezkedését: miért is integrálná a jövevényeket egy lerombolandó rendszerbe? Franciaország tartozik a régi gyarmatoknak, hiszen kirabolta őket. Arra a felvetésre, hogy a bevándoroltak kultúrája eltér az őshonosokétól, az volt a válasz, hogy minden kultúra egyforma értékű: az értékek nem hierarchiába rendeződnek, hanem végtelen egymásmellettiségbe. Ekkor kezdődik a mindmáig tartó, elnéző magatartás, az álszent „tolerancia”: albán bevándorlók sörösüvegeket dobálnak ki egy marseille-i bérház tizedik emeletéről? Cigány gyerekek veszik körül a turistákat, kettő valami papirost mutogat, ákombákomokkal, s míg a jóhiszemű felnőtt megpróbálja megérteni, mit akarnak tőle, a többi megszabadítja a pénztárcájától? Más kultúra! – bólogatnak elnézően a balliberális értelmiségiek. Meg kell érteni őket! Fogadjuk el őket olyannak, amilyenek, ez az emberiesség parancsa. Aki nem ezt teszi, rasszista. Vichy még él a franciák emlékezetében: ki merné vállalni ezt a vádat?
S a bevándorlók hullámai egyre érkeznek a kilencvenes években is. Nincs annyi munkahely, amennyi kellene, nincs annyi lakás. A francia állam munkanélküli-segélyt fizet, családi pótlékot, egészségügyi ellátást biztosít, iskolákat hoz létre. Ezt diktálja 1789 hagyománya: a szabadság, egyenlőség, testvériség – harsogja a balliberális értelmiség. A francia társadalom még mindig hallgat. Eltűri szomszédságában a három-négy feleségből, húsz gyerekből álló családot, ahol az apa munkanélküli. Eltűri, hogy azok az emberek, akik francia adófizetők pénzén élnek, ellenségesek velük, nem szeretik Franciaországot, és ennek hangot is adnak. Ám a bűnözés aggasztóan emelkedik. A külvárosokban övezetek alakulnak ki, valóságos gettók, ahol a drog és az erőszak az úr, ahová rendőr, orvos be se meri tenni a lábát. A rendőrség – először félénken, majd egyre bátrabban – elrettentő statisztikákat közöl a bűnözésről. A hatalmon lévő baloldal mindig felmentette a bűnözőket, arra hivatkozva, hogy a bűnözés oka a társadalmi igazságtalanság. Aki lop, annak is meg kell élnie valamiből. Különben is Sartre és Foucault tanítása nyomán ki ne tudná, hogy az egyén a hatalom terméke? A korlátok pedig azért vannak, hogy lebontsuk őket, a tiltások meg azért, hogy áthágjuk. Ám a francia társadalom türelme fogytán. Amikor 2002 augusztusában a szélsőbaloldal biztatására illegális bevándorlók beköltöznek a Saint-Denis-bazilikába, mely évszázadokon át francia királyok temetkezőhelye volt – itt nyugszik a szent király, Lajos is, akinek holttestét apja, III. Fülöp a vállán vitte a Notre-Dame-tól Saint-Denis-ig –, valami elszakad. A sorozatos templomfoglalások, a felszentelt helyek meggyalázása még a nem hívő, ám történelmét szinte vallásosan tisztelő franciákat is tiltakozásra késztette. Az új évezredben egyre több francia tette fel a kérdést: voltaképpen kié Franciaország? Hány bevándorlót képes befogadni és eltartani? A gondolkozás mélyén valami megváltozott. Rachid Kaci (a név beszédes: a kabil származású jobboldali politikus maga is bevándoroltak gyermeke, A köztársaság gyávái – Az integrációs politikák csődje és a Hogyan legyünk franciák szerzője) a megoldást abban látja, hogy „a kormányzati politika kulcsszava és végső célja többé nem az integráció, hanem az asszimiláció”.
A nemzeti identitás („mi a francia?”) meghatározásának kutatása és vitája közben jelentkezett az új kihívás, a kelet-európai romák problémája. Az ő esetükben nincs szó sem integrálódásról, sem asszimilálódásról: egyszerűen sátrat vertek, mint évszázadokkal ezelőtt, ott, ahol helyet találtak. Autópályák mellett, parkolókban, közterületen. Kevesen dolgoznak közülük, koldulásból, lopásból, prostitúcióból élnek.
Az újságírók által költőien a „szél fiainak” nevezett francia cigányok, akik véletlenül se neveznék romának magukat, tiltakoznak, aggodalmuknak adtak hangot. Párizsban, a La Chapelle és Saint-Denis között elterülő térségen az 1427. augusztus 17-én rendezett híres vásáron tűntek fel először a cigányok. Négyszázezerre tehető azoknak a száma, akiket a politikailag korrekt szóhasználat Franciaországban és Belgiumban „utazó embereknek” nevez. Lakókocsiban élnek. Francia állampolgárok, engedélyük van a vándorlásra. Általában utcai árusok, kézművesek vagy alkalmi munkások. Vannak, akik házalnak. A társadalomban nekik megvan a helyük, nomád életüket elfogadták: nem szeretnék, ha összekevernék őket a kelet-európaiakkal, akik mezítlábasan küldik koldulni a gyermekeiket.
A francia kormány hajthatatlan: felszámolják az illegális táborokat, s a kelet-európai romákat hazatelepítik. A francia belügyminiszter szerint az elmúlt másfél évben Párizsban 259 százalékkal emelkedett a romák által elkövetett bűntettek száma. Ám a román külügyminiszter nem tartja „megoldásnak” a romák hazaküldését. „Számítunk Párizs becsületes együttműködésére” a romák integrálása érdekében, mondta. Lakásokra van szükség, iskolákra, egészségügyi rendszerre.
A hisztérikus túlzásokra mindig kész balliberális értelmiség és sajtó a cigány táborok felszámolását máris a vichyi kormány zsidóüldözéséhez hasonlítja, „barna pestisről” beszél, mely lassan hatalmába keríti a francia köztársaságot. A The Times egyenesen a Gestapót emlegeti.
Tudni kell, Franciaországban a háború után egészen a hatvanas évekig kevés szó futott be nagyobb karriert, mint a „fasizmus”. Malraux és Camus hőseinek szabadsága a kommunista értelmiség szemében „fasiszta szabadság” volt, az 1956-os magyar forradalom „fasiszta forradalom”, 1958-ban De Gaulle visszatérése fasizmus. Sartre lapja, a Les Temps Modernes 1971-ben azt állította, hogy a francia demokrácia a barna pestis változata; Roland Barthes szerint még a nyelv is fasiszta volt. Ugyanakkor épp a demokrácia efféle féltése nem más, mint hatalomtechnikai eszköz: a fasizmus emlegetése a baloldal módszere a harmincas évek óta, fasizmust látnak mindenütt, ha nem ők vannak hatalmon.
A romák hazaküldése nemcsak társadalmi és erkölcsi problémákat vet fel, hanem szemantikai problémákat is. A liberális demokráciákban értéküket veszítették a szavak. Az állandó szóözön, a média verbális ostroma közömbösít: állandóan nagyot kell mondani, túlozni kell a figyelem felkeltésére. A szenvedélyek felkorbácsolására háborús állapotokat kell teremteni. Az állandó túlzásoktól kibicsaklik a nyelv. A cél nem a megértés, hanem az ítélkezés. A könnyebb eligazodás kedvéért kell címkéket ragasztani, analógiát teremteni egymással nem összehasonlítható jelenségek között. A világot valóban nehéz megérteni, ám szellemi restségre, ha nem rosszhiszeműségre vall egyetlen főnévvel, egyetlen jelzővel magyarázni a valóságot, anakronisztikus metaforákat használva durván leegyszerűsíteni sokrétűségét, metafizikai botrányként tálalni a társadalom újabb és újabb megoldandó problémáját.
A kelet-európai romák kényelmes repülőgépen, csinos összeggel a zsebükben utazhatnak haza, az ajzott újságírók és jogvédők mégis a zsidók deportálását, a haláltáborokat vizionálják. Szabad így leértékelni egy tragédiát? Az emberiség ellen elkövetett egyik szörnyű bűnt összehasonlítási alapként felhasználni aljas módszer, az áldozatok megsértése. Vagy a politikai cél mindent szentesít?
Ám újság, rádió, televízió hiába vádolja rasszizmussal a franciákat: egy olyan országban, ahol tízszázalékos a munkanélküliség, keményen meg kell dolgozni a fizetésért, és vannak nyugdíjasok, akik egy átdolgozott élet után néhány száz euróból élnek, nem tetszenek az olyan ötletek, hogy a testvériség nevében az ő adójukból tartsák el a romániai cigányokat. Azt is szeretnék tudni az emberek, hogyan használta fel Románia a romák integrálására szánt uniós milliárdokat. A megkérdezett franciák 69 százaléka helyesli a táborok felszámolását, 65 százalékuk egyetért a törvényt áthágó, nem dolgozó romák hazaküldésével. Általános vélemény, hogy a romák problémáit oldja meg Románia. Egyre többen kérdezik, hogy bár a Közel-Keleten, Afrikában sok nomád él, mellesleg állattenyésztésből, Európában lehet-e élni nomád módra, rá lehet-e az emberekre kényszeríteni anakronisztikus, primitív életformák elfogadását, a bűnözést, az élősködést. Egyre nagyobb az igény, hogy a szavak vissz
origo.hu
Egy szélsőbaloldali provokátor kerül Gyurcsány helyére
