Sztalkerrel a terepen

Számítógépes játék készült Ukrajnában Tarkovszkij Sztalkere alapján. Az azonos címet viselő virtuális programvilág központja Csernobil, ahol a történet szerint 1989-ben újabb katasztrófa történt. A katonákkal védett, hermetikusan lezárt területen belül néhány tucat szörnnyé változott túlélő, egy-két szerencselovag, bandita, bérgyilkos és mutáns vadállat maradt. Velük kell megküzdenie a képernyő elé görnyedő, előbb-utóbb jó eséllyel függővé váló hősnek, s eljutnia a filmben is szereplő szobába, ahol egy kizárólagos kívánsága teljesül.
Szolidabb közösségi játékot teremt a film alapján a Zsámbéki-medence szélére helyezett terepsétás előadás. Hatalmas, használaton kívüli szerelőcsarnokban gyűjtik össze a közönséget, közéjük vegyülnek a színészek is. A közönségben amúgy túl sok a színész, s aki, mint jómagam, nem olvassa el korábban a szereposztást, nem tudhatja, ki az, aki civilként, és ki, aki alkotóként van jelen. A határok elmosását viszonylag jó érzékkel végzi el egyébként is a rendező, Jámbor József (egyben az Író megjelenítője), s ez, számtalan hasonló, erőltetett kísérlet befuccsolását látva, elmondható, nem kis teljesítmény.
A kontúrok hiteles megszüntetésének jó példája a betervezhetetlen közjáték: a címszerepet megformáló Tóth József magától értetődő rutinnal hárítja el egy fiatal, nézőként jelen lévő kollégája ajánlkozását, holott a segítséget ő maga kérte a soron következő „feladat” megoldásához. „Fiatal vagy te még ehhez, barátom” – mondja együttérzést mímelő, szemtelen rutinnal, s végül szereplőtársát, az Írót választja társának. Ugyanilyen zavart nem ismerően parancsol rá az egyik nézőre, aki pedig csak a szükségét végezné el egy fáktól rejtett vidéken, s láthatóan szenved már: „Ne menjen oda! Veszélyes lehet!” És a néző a népek hallgatása közben megszeppenve lép vissza, s feledi a természet ukázát Sztalker parancsára.
Tóth szuggesztív magatartása egyik legnagyobb értéke a játéknak. Elsősorban neki köszönhető, hogy a csaknem negyvenfős vendégsereg zokszó nélkül, csöndben hajtja végre az utasításokat, például egymástól cirka félméteres távolságot tartva csak a betontáblákon mozog, majd behúzódik az egykori katonai bázis harcigéphangárjába, ahol „Budapest légterét védjük!” és „A parancs megfellebbezhetetlen!” szürreális feliratok erősítik Tóth József szimpatikusan monomániásra maszkírozott Sztalkerének mondandóját.
A főhős szuggesztiója látványosan eltér a számítógépes szimulációtól a homogén közeg határainak bátor feszegetésének köszönhetően. Ez persze odavezet, hogy pillanatokra felmerül az emberben: sarlatánság áldozatává vált, aztán, elsősorban Tóth hatásának köszönhető ez, már nem érzi helyénvalónak a kételyt, amely a terepen végzett Sztalker-gyakorlat esetében kétségtelenül zsákutcába terelné a nézőt. A spirituális hangolású, szép hajnali álom, a bonyolult játékba feledkezett gyermekkori nyári délután atmoszféráját keveri különös harmóniává az előadás. Hatása a filmhez képest rendhagyó befejezés után úgy alakul, formálódik a nézőben, mint ismerős, emlékezetes éjszakai kép nappali visszfénye. A szerencsésen fogékony hangulatban lévő résztvevő bizonyos, súlyosabban megszerkesztett pillanatokban déja vuszerűt érezhet. Mintha képes lenne éppen megérinteni saját szellemének rejtett részeit.
Ezek kétségtelenül időtlennek tűnő dolgok, nem függnek közvetlenül sem társadalmi rendszerektől, sem politikától. Nem világos éppen ezért a szerzők állítása: az adaptáció különösen napjainkra vonatkoztatható. Ilyen aktualitást persze az általános dolgokat leszámítva nagyítóval sem találhattunk a közös játékban.
(Peer Krisztián–Jámbor József: Sztalker. Rendező: Jámbor József. Zsámbéki Színházi Bázis.)