A kívülálló számára úgy tűnik, mintha kissé elhúzódott volna a legújabb Üvegtigris forgatása…
– Bár jobban elhúzódott volna! A filmkészítés drága mulatság, a pénzügyi helyzetünk sem tette lehetővé a hosszabbítást. Egyébként a világ legjobb dolga filmet forgatni, minden nyafogás csak ehhez képest értendő. Így az is, amikor elpanaszolom: az időjárással nem volt szerencsénk. Eleinte ugyanis ömlött az eső. A legnehezebb forgatási napon egy hajón dolgoztunk, akkor volt a legtöbb statiszta, s volt úgy, hogy kétszer-háromszor is elmosott minket az égi áldás. Lesz is még egy, az időjárás viszontagságai miatt beiktatott pótforgatásunk, néhány hiányzó snittet fogunk felvenni. Az Üvegtigris 2-höz képest így is szerencsénk volt. Akkor szinte végig esett. Már vágom egyébként a filmet.
– Maga az ötlet – egy büfé törzsvendégeiről filmet forgatni – honnan, kitől származik?
– 1998-ban egy akkor számomra ismeretlen miskolci újságíró, ma már barátom küldte el a könyvet, mondván, nekem ehhez közöm van. Egy másik ismeretlen ember a Vígszínház előcsarnokában pedig a kezembe nyomta. Elolvastam, úgy gondoltam, hogy tényleg a szívemhez közeli történet. Két év után gyűlt össze annyi pénz, hogy az első részt le tudtuk forgatni.
– Eleve sorozatnak szánták a büfékocsi történetét?
– Nem. A közönség igényelte, s bennünk is mozgott tovább a történet. Sok pozitív visszajelzést kaptam, rendszeresen megállítottak az utcán, és biztattak a folytatásra. Nem volt nehéz újra belehelyezkedni a büfé csetlő-botló, szerencsétlenkedő törzsközönségének életébe, hiszen nem lezárt lineáris történetet kellett folytatni. A második rész egyébként szerkezetében és hangulatában nem különbözik az elsőtől, a harmadik viszont meglepetést fog okozni. A történet személyesebbé válik, s itt már lineáris történetben szeretnék beszélni egy engem régóta izgató kérdésről. Arról, ki is a vesztese a XXI. század elejének. A szereplők helyzete kilátástalan, mégis tudnak nevetni a sorsukon. Ha nem tudnának, a film maga is inkább szociodráma lenne. Egyébként kisközösségként sokszor jobban működnek, mint számos ideálisabb állapotban lévő csoport. Furcsa módon több közöm van ezekhez a vidéki emberekhez, mint jelenlegi önmagamhoz, mindennapjaimhoz.
– Talán mert vidékről származik…
– A szüleim – első generációs értelmiségiek – eredetileg fővárosiak voltak, fiatal pedagógusként két üres bőrönddel költöztek előbb Őrszentmiklósra, majd Vácdukára, illetve Vácra. Életem első öt éve, amely a pszichológia szerint is meghatározó, ebben a közegben telt, tizenhárom évesen költöztem Pestre. Ha vidékre megyek, otthon érzem magam. Vonz az az egyszerű, tiszta képlet, amit egy, az Üvegtigrishez hasonló büfénél való törzsvendégeskedés jelent. Az a fajta meghittség, amely például Pesten a régi kávéházak világában megvolt, s ma már hiányzik. Vidéken ugyanakkor él valamiféle közösségi szellem a kocsmában is. „Idefönt” hajszolt, túlzsúfolt az életem.
– Mitől az?
– Eleve minden kiszámíthatatlan. Szívesen foglalkoznék folyamatosan filmmel. Ugyanakkor, ha van arra lehetőségem, hogy színészként, színházi rendezőként is dolgozzak, akkor ezeket a kötelezettségeket sem dobhatom el magamtól.
– Ennyire fontos a film?
– A képhez és a filmhez mindig volt közöm. Apám művelődésiház-igazgatóként fotószakkört vezetett Vácon. Az első, a celluloidszalaghoz, pontosabban szólva az előhíváshoz köthető mámorító pillanat is ekkor ért. Emlékszem, csodálkozva néztem, ahogy a fixírfolyadékból előbukkant a felvétel. Gyerekkorom óta élt bennem mindig rejtélyes módon egy kép: ha én színész leszek, akkor futni fogok, és ezt veszi a kamera. A bennem élő kép megvalósult: hosszasan futottam betört orral a Cha-cha-cha című film végén egy drámai jelenetben. Ezen az alapon persze utána abba is hagyhattam volna a pályát. Szívesen emlékszem vissza más korai filmszerepeimre is, így a Szerencsés Dánielre és a Jób lázadására. Kölyökpofámnak is köszönhetően sikeresen indult a pályám, már főiskolás koromban hívtak forgatni. Későbbi szép emlék A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire Gárdos Péter vagy a Hamvadó cigarettavég Bacsó Péter rendezésében. S a börtönben játszódó, A tizenkilenc kés szúrása című tévéfilmet sem szabad kihagyni. A forgatás egyébként erősen összekovácsolja a stábot, időnként szinte sokkoló abbahagyni a munkát. A Szerencsés Dánielnél az utolsó kábel szétszedését is megvártam. Ugyanilyen fontos része az életemnek a színház, tizennyolc évig voltam a Vígszínház tagja, s az azóta eltelt időszakban is életem jelentős részét színházakban töltöttem.
– Egyenes út vitte a színészet felé?
– Mindig érdekelt más is, de tény, hogy óvodáskoromtól szavaltam, aztán később az iskolai ünnepélyeken is, különböző színű nyakkendőben. Részt vettem a Ki mit tud?-on, és ha nem lettem volna olyan pofátlan, hogy csak egy verset tanulok meg, valószínűleg eljutottam volna a tévéműsorig.
– Mi történt?
– A szerkesztő megkért, mondjak egy másik verset is. Megpróbáltam valahogy kibújni a dolog alól, közöltem vele, hogy még át kell néznem. Erre teljes joggal lezavart a színpadról. A felmenőim is nyilván meghatározzák az érdeklődésemet. Dédapám, Bálint János színész-rendező volt, édesanyám mellett is sokat sertepertéltem, aki remek színházi összeállításokat, irodalmi műsorokat csinált annak idején Vácott. Közben jelentkeztem a jogra. Előbb vettek fel oda, mint a színművészetire.
– Jogot is tanult?
– Nem, elmentem katonának, s onnan másodszor is jelentkeztem a főiskolára, akkor már felvettek. Persze előtte még gyorsan megszorongattam az ELTE rektorának kezét. A jogi egyetemen ugyanis szokás volt, hogy a rektor kézfogásával kezdődnek s végződnek a tanulmányok. Gondoltam, nem hagyom ki. Egyébként tisztelettel és kis irigységgel nézem azokat, akiknek gyerekkoruktól fogva egyenes útjuk volt későbbi pályájuk felé. Ez a megszállott küldetéstudat erőt ad, de kiszolgáltatottá is tesz. A főiskolán Marton László, Valló Péter, Montágh Imre voltak a szakmai tanáraim, nekik sokat köszönhetek. Az évfolyamunk – többek között Eszenyi Enikő, Kaszás Attila, Méhes László, Rácz Géza, Szerémi Zoltán – egyenes úton került a Vígszínházba.
– Néhány esztendővel ezelőtt Rudolf Péter „botrányt kavart” az egyik kereskedelmi tévén futó műsorában. Néhány perccel a kezdés után – úgy tűnt, belső vita miatt – váratlanul megszakadt az adás, annak is az első része.
– Kicsit korán jött az Emberek a Holdon című műsor, elég hamar meg is szűnt. A „botrányt” szándékosan keltettük, felvételről ment. Az adás címe amerikai filmre, az Ember a Holdon-ra utalt, amelynek főszerepét, bizonyos Kaufmann nevű figurát, Jim Kerry alakította. Kaufmann egyébként létező ember, az amerikai oneman show, illetve a stand-up comedy neves alakja, aki az ízléshatáron innen és túl folyamatosan provokálja Amerikát. Máig nem tudni, meghalt-e, vagy csak megrendezte a halálát, hogy aztán váratlanul felbukkanjon valahonnan. Egyszer egy óriási arénában, hatalmas, a jegyéhez drágán jutó, különleges csemegére számító közönség előtt elkezdte felolvasni a Háború és békét. Az első tíz percben nevettek, aztán volt, aki ott maradt, végighallgatta, más botrányt csinált. Az ő példájából indultunk ki. Felvetettem Árpa Attilának, ha Emberek a Holdon a cím, provokáljunk mi is. Gondoltam, színészileg is kihívás. A tervek szerint haladt minden: elkezdtem a műsort, aztán kiment az élet a szememből, látszólag elbizonytalanodtam, s végül közöltem, nem folytatom. A felvételen, másfél hónappal az adás előtt is, elhitték a jelenlévők. Eredetileg persze folytatni akartam a műsort, de a tévénél úgy döntöttek, játsszunk végig mindent. Batiz András, egyébként szintén felvételről, bejelentette, hogy nem várt körülmények miatt megszakadt az adás, s a nagy esti film előbb kezdődik. Túl jól sikerült a dolog. Kissé „túlspiláztuk”. Fölbolydultak a tévénézők, tényleg botrány lett, elsősorban a műsorrend felborulása miatt. Fontos tanulság, hogy az esti nagyfilm időpontját nem lehet csak úgy módosítani. Nyolc rész ment le, egyébként maga a műsor nem volt jó, mert a stand-up lényege a személyesség, a lényeg veszik el, ha a színészi monológokat írók készítik. Egyébként a világ egyik legnagyobb stand-uposa Hofi Géza volt.
– A néző számára úgy tűnhet, mintha a stand-up műfaját gyakorolná a Beugró című műsorban is.
– A Beugró alapvetően más. Egyértelműen közelebb van a színészethez.
– Sokszor leáll a felvétel?
– Ha nem figyelünk egymásra, akkor nehéz pillanatok következnek. A felvételt ritkábban állítják le, általában a vágóasztalon metszik ki a gyengébb pillanatokat.
– Társadalmi-közéleti érdeklődését mutatja a két esztendeje az Új Színházban futó Keleti pu. című darabja…
– A színművészeti főiskolai tanulmányoktól kezdve szinte minden kapcsolat megszakad a külvilággal. Reggel tízig próba van, utána az ember különböző kocsmákban megváltja a világot. Gyakorlatilag a pincérek és az utolsó metró vezetője jelenti a külvilággal való kapcsolatot. A színház szintén meglehetősen zárt közeg. Egy idő után az ember azt sem tudja, mi veszi körül. Engem pedig érdekel a külvilág. Egyszer a lányomért kellett épp a Keletibe mennem, a vonat hazai szokás szerint májusban két órát késett. Volt időm tehát körülnézni. Hamar rádöbbentem, hogy ennél izgalmasabb helyet hirtelen aligha tudnék elképzelni, ha arról kellene beszélnem a színpadon, mi van velünk, magyarokkal. Az állomás általában amúgy is túlmutat önmagán, sorskérdések felvetésére igen alkalmas, hova tartok, és oda akarok-e érni. Nem a közeget akartuk hitelesen visszaadni Hársing Hildával és Búss Gábor Olivérrel, inkább ürügy volt a helyszín, az áthallások helyett kicsit konkrétabban, didaktikusabban megszólalva, persze nem vezércikk stílusban kívántunk arról beszélni, hol tartunk. Így a világ groteszksége is sűrítetten érvényesülhetett. Mindaz tehát, ami a világban fájdalmas és röhögséges egyszerre.
origo.hu
Medvét láttak Bajót mellett
