Manapság több megközelítésben is államadósságról beszélünk, és ekkor sokszor összemosódik az államháztartás eladósodása a nemzetgazdaság valamennyi szereplőjének külföldi eladósodásával, azaz az ország külső adósságával. Az államadósság egyfelől az államháztartás adóssága (ennek egy része deviza-, másik része forintadósság), másfelől az országnak, annak valamennyi szereplőjének a külfölddel szemben keletkezett adóssága. Az ország külső eladósodása kapcsán sokan, így a nemzetközi pénzvilág akár prominens szereplői is az államról, az állam felelősségéről (illetve az állam eladósodásáról) beszélnek.
Nézzünk néhány adatot erről.
Magyarország nettó adósságállománya – MNB-kimutatás szerint – 54 milliárd euró, de ennek „csupán” 30 százaléka az államháztartásé (és az MNB-é), 70 százaléka a magánszektoré, benne a hazánkban működő külföldi cégeké is. A hazánkban üzletelő külföldi cégek, a hazai tulajdonú cégek vagy a lakosság csakúgy gazdálkodnak a devizával, mint az állam. A devizaeladósodással a lakosság is testközelbe került a forint-deviza konvertálás gondjaival.
Az ország devizaadósságainak kétharmadát tehát (a kétszintű bankrendszer bevezetésének és a forint konvertibilitásának hatására) mára már nem az állam, hanem a magángazdaság halmozta fel. Jogosan kérdezhetnénk: mi köze az államnak ahhoz, hogy mondjuk Szabó Daniék családja – gyakori feltételezés szerint felelőtlenül – devizahitelt vett fel, vagy akár egy hazánkban is működő külföldi cég – a maga szempontjából biztosan felelősen – másfél milliárd euróra hizlalta devizaadósságát egy röpke év alatt?! Vagy hogy a bankok devizaadósságra beszélték rá a vállalkozókat és a magánembereket is?
Miért olcsó a drága deviza?
Miért tűnhetett racionálisnak a devizában történő eladósodás az egyéni gazdálkodók szintjén, amikor az a nemzetgazdaságnak nagyon is drága? Vagyis miért olcsó az, ami valójában drága? Azért, mert a deviza nem egyszerűen pénz egy ország számára, hanem különleges áru, amit az országnak be kell szereznie. A deviza elköltése és beszerzése az országban – bár sokszereplősen történik – mégis úgy fogható fel, mintha egy ország különböző kliensei lennének a szereplők. A külföldi pénz beszerzése és költése szempontjából az ország olyan, mint egy nagy vállalat, amelynek bevételeiből kell kiadásait fedezni. Ez azt jelenti a deviza esetében, hogy az országnak a devizabevételeiből kell devizakiadásait fedezni. Ez – mondhatnánk – a devizagazdálkodás aranyszabálya, amelyet azonban a konvertibilitás eltűntet a szemünk elől. Miért?
Az a tény, hogy hazai földön többnyire forinttal fizetünk, csak eltakarja előlünk, hogy országos intézmények, nagy teljesítményű átjátszóállomásként forintjainkat devizára, devizánkat forintra váltják át akkor is, amikor mi nem megyünk be pénzváltókhoz, „csupán” például importcikkeket vásárolunk, csupán például devizában adósodunk el.
Mivel azonban gazdasági cselekedeteink mögött nemcsak forint-, hanem devizaügyletek is vannak, nehéz megbecsülni, hogy mi mennyibe kerül valójában. Az, hogy az árfolyam alakulása húsba vágó kérdés a forintban gazdálkodók számára is, mindaddig nem volt világos a lakosság számára, amíg nem számolták át devizában felvett adósságaikat a mindenkor aktuális árfolyamon. A forintban történő ügyleteknél ez nem ilyen nyilvánvaló. Sőt: a forintban kifejezett jövedelmeink, illetve azok az árak, amelyek a költségeinket közvetítik az egyén vagy a nemzetgazdasági teljesítmény mérésében, nemcsak takarják a forint devizaköltségeit, hanem erősen torzítják is már régóta.
Miért torzítanak a forintárak, a forintmutatók?
Mennyibe is kerül egy kínai póló? Vegyük azt az egyszerű esetet, amikor páciensünk kínai pólót vásárol, olcsón. Vajon így van ez? Lehet, hogy igen, de az a valószínűbb, hogy nem. Miért? Mert páciensünk ugyan forinttal fizetett, de ezzel a póló még nincs kifizetve. Mégpedig azért nincs, mert – nem nehéz megfejteni, hogy miért – a forintunk még nem világpénz. Vagyis bármennyire úgy gondoljuk, hogy forintunkkal kifizettük tiszességesen a pólót, ez nem így van. Forintunk még valahol lebeg gazdasági tereinkben, és még nem tudni, hogy azért az összegért mennyi devizához jutunk. Ezt a helyzetet még bonyolítja, hogy a devizát – a mintegy 35 éve növekvő adósságállományunk miatt – egyre súlyosabb feltételekkel kell beszereznie az országnak. A hitellel (és más utakon) beszerzett deviza ára tehát még megfejelődik a devizahitel, a devizabeszerzés – ma már a konvertibilitás miatt a lakosságnak is érzékelhetően húsba vágó – árával.
A deviza árával kapcsolatban úgy teszünk, mint az egyszeri magyar vásárló, aki sokszor csak a termék árát nézi, és ahhoz nem adja hozzá a hitelfelvétel tetemes költségét.
A devizagazdálkodásban új szereplőre van szükség.
A devizával gazdálkodó szereplők a devizát előnyben részesítették a forinttal szemben, és az ország amúgy is súlyos eladósodását egy fékeveszetten gyorsuló pályára vitték. E pálya kiigazítására már születtek inkább csak adminisztratív lépések, mint például a devizahitel korlátozása, majd megtiltása a lakosság felé. Ez a lépés azonban nem helyettesíti azt, hogy a devizagazdálkodást a nemzetgazdaság szintjén az őt megillető rangra kell helyezni.
Ehhez a devizapolitikát komplex összefüggéseiben elemezni és tervezni képes intézmény létrehozatalára van szükség. Ehhez ezen írásban devizapolitikai tanács létrehozatalát javasoljuk.
E szervezet – amely a kormány, sőt lehetőség szerint a kormányfő irányítása mellett működne (az Egyesült Államokban erre számtalanszor volt példa) – feladata lenne a társadalom erőforrásainak értékelése a devizagazdálkodás, az úgynevezett devizakitermelés szempontjából. Feladata lenne például a mezőgazdaságot a társadalmi és a gazdasági politikában a neki megfelelő rangra emelni. A mezőgazdaság még lepusztított állapotában is nettó devizakitermelő, méghozzá kedvezőbben, mint például a sikergazdaságként méltán elkönyvelt gépiparé. A járműgyártásban például egy dolgozó évente mintegy 7-8 millió forintnyi devizát hoz az ország számára (ha nincs válság). Ez kevesebb, mint amit a hús- vagy baromfiiparban egy exportra szakosodó cég el tud nálunk érni.
Az ágazati és ágazatközi hatások elemzése mellett legalább ilyen fontos lenne az is, hogy a forint védelme országos programmá váljon, az ne csak egy szakapparátus feladata legyen. Szűnjék meg az a paradox helyzet, hogy a lakosságnak az tűnjék racionálisnak, amellyel saját pénzét károsítja. A devizapolitikai tanács feladata egyfelől elemző, másfelől stratégiai lenne. Az elemző feladatok közé tartozna a fizetési mérleg folyamatos figyelése, a devizapolitika értékelése, a devizális folyamatok tárgyalása (az EU felé készített konvergenciaprogramok előzetes értékelése, a hitelezési szabályozás hatásának kimutatása, a költségvetési tervezet elemzése stb.), javaslattétel a lakossági devizaeladósodottság kezelésére stb.
Stratégiai feladatai közé tartozna az ország hosszabb távú devizapolitikai prioritásainak felvetése, ágazati, kapcsolati stratégiák javasolása, a környező, nem euróövezeti országokkal szorosabb devizapolitikai együttműködés szorgalmazása stb. Az elemző és stratégiai feladatok ellátásához megfelelő információs forrás (a finanszírozási szempontok mellett a devizagazdálkodáshoz szükséges információk) biztosítása szükséges. Érdemi hatása akkor lehetne a javasolt tanácsnak, ha elérné, hogy a fizetési mérleg, illetve az árfolyam-politika témáját legalább évente egyszer részletesen áttekintené, és a szakapparátus erről a kormány számára előterjesztést készítene.
Súlyosan eladósodott országban anakronizmus az, ha nem élünk a devizapolitika differenciált eszközrendszerével. Külgazdaság- és devizapolitikánk újragondolására van tehát szükség. Csak tartósan pozitív (nullszaldós) fizetési mérleggel enyhíthetjük az ország eladósodását és a gazdaság sebezhetőségét.
A szerzők: Giday András közgazdász; Szegő Szilvia közgazdász, a Szegedi Tudományegyetem doktori
iskolájának oktatója
origo.hu
Óriási baleset történt az M6-os autópályán, mindkét oldalt lezárták
