Azt tartják, Velencébe csak hajón szabad megérkezni, akkor tárul fel igazán, hat az érkezőre a város páratlan szépsége. Nos, a látogatók többsége ugyan a szárazföld felől érkezik, mióta vasúti sín és országút köti össze a várost a terra fermával, hajókázás közben, a lagúna szigeteire, Buranóba, Muranóba, Torcellóba vagy éppen Punta Sabbioniba tett kirándulásról visszatérve mégiscsak sokan megélik ezt az élményt ma is. Ők azok, akik talán a többieknél is gyorsabban megértik, miért is időszerű a cím vagy éppen mottó, amelyet az építészeti biennále idei főkurátora, Szedzsima Kazujo választott. People meets in Architecture – Az emberek az építészetben találkoznak, mondja a japán szakember, az első nő, aki építészeti biennálét vezet Velencében, s aki éppen az idén kapta meg a világ legrangosabb építészeti elismerését, a Pritzker-díjat.
Nos, aki ma érkezik hajón Velencébe, gigantikus építkezéssel szembesül, annak a mobil gátrendszernek a hatalmas betonelemeit látja, amellyel az aqua alta, az áradás idején elzárják majd a lagúnát a nyílt tengertől, hogy megóvják Velence köveit és még inkább az embereket. Ők ugyanis az utóbbi évtizedekben tömegesen hagyták el a várost, mert képtelenségnek tűnt összeegyeztetni a páratlan műkincsek, a múlt értékeinek a védelmét és az itt és most élők igényeit. A turistaforgalom viszont a legutóbbi években is rohamosan növekszik, amit például a Jesolo környéki infrastruktúra folyamatos bővülése kísér, ami persze azzal a veszéllyel is jár, hogy egyszerűen elfogy a természet a hosszú homokparton napozók háta mögül vagy a levegő körülöttük a sok gépkocsi miatt. A Lidón új hajóállomások épültek a vaporettón közlekedők számára, az üvegezett belső terekben ilyenkor nyáron azonban meglehetősen kellemetlen a várakozás. A városban az utóbbi években új múzeumok jöttek létre, nagyhírű kollekciókkal, amelyek újra csak látogatók tömegeit vonzzák – miközben lassan ki kellene tiltani a forgalmat a Canale Grandéról, a hullámzás olyan rohamosan pusztítja a rakpartokat, az épületek falát, de akkor hol közlekednek a városba érkezők? Mindezzel együtt Szedzsima Kazujo inkább a pozitív oldalát hangsúlyozza annak, miért is érdemes éppen Velencében kiállítást rendezni: „Velence csodálatos – mondja –, mert gyűjtemény és egyben az ismeretszerzés helye az egész világ számára. Vannak ősi családok és paloták, de számtalan új dolog is. Nagyszerű hely az építészet megismerésére.”
Érdekes hasonlattal világítja meg, mit is jelent számára a tervezés. A folyamatot fáramászáshoz hasonlítja, amelynek során ágról ágra mászik, míg csak egy levélhez nem érkezik. „Amikor tervezünk – véli –, megpróbálunk arra koncentrálni, mit sugall egy hely vagy egy tér, vagy mit sugallhatna, mi valósulhatna meg benne, összhangban megrendelőink elképzeléseivel. Azaz megpróbálunk lehetőségeket, választási alternatívákat teremteni.”
Érdemes egyébként összevetni Szedzsima Kazujo gondolatait azokkal az elképzelésekkel, amelyek alapján a magyar nemzeti pavilon kiállítása (a kurátor Wesselényi-Garay Andor, az építész Ferencz Marcel, mindketten a Debreceni Egyetem építészeti karának vendégprofesszorai) létrejött. A magyar pavilon azért koncentrál a vonalra – mondják –, mert az építész valójában „nem házakat épít, nem tereket hoz létre, hanem csak rajzol… A rajz az építész elsődleges kifejezési módja, egyben média, amely az építészet ideáját reprezentálja ugyanolyan szinten, mint amilyenen a ház teszi.”
Újabb adalékként is fölfogható ez az elképzelés a disegno reneszánsz óta számtalanszor újraértelmezett kérdéséhez, de akár a fogalmakkal való játszadozásnak is nevezhetnénk a fentieket közhelynek számító alapigazságok körül. Ha arra gondolunk azonban, hogy a valóban borderline helyzetben, azaz a határvonalon, periférián lévő magyar építészet és egyáltalán a magyar társadalom alapértékeinek újrafelfedezését, újrarajzolását is jelentheti mindaz, ami a teremtő képzelet és a rajzceruza nyomán, a szabadság jegyében létrejön, a biennále egyik vonzó produkciójának is tekinthetjük mindazt, ami a magyar pavilonban látható.
A kiállítás egyébként a szó szoros értelmében szép, mintegy húszezer ceruza függ vékony fonalakon a térben (aki a ceruzát szereti, rossz ember nem lehet) és a falak mellett felhalmozva, a térben így megszülető vonalrendszer elemei és a falra vetített képsorokon megjelenő vonalak látványa, valamint a több száz, a falon látható rajz egyetlen egységet alkot, mozgás- és meditatív teret a látogató számára. Vezeti őt, hogy végigkísérhesse az alkotás folyamatát, s hogy a pavilonban tett körséta végén egy asztallap felületére maga is rajzoljon valamit. Az eredményt azonban nem nagyon látja.
Egyeseknek így talán az ókori mítosz jut eszébe, amikor a szerelmes lány a tengerparti homokba rajzolta kedvese arcképét, amit azután a víz gyorsan elmosott, mindenesetre állítólag így született meg a művészet, a rajz művészete, másoknak pedig Freud Wunderblockja ugrik be, amelynek felületén lenyomatként akkor is ott marad a jel, amikor az írásra használt felső lapnak már nyoma sincs.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péterék közleményt adtak ki
