A krónikusan túlterhelt magyar kórházi orvos

Tradicionálisan ugyanazok az orvosok végzik az Egyesült Államokban a betegek kórházi ellátását, akik a kórházon kívül is gondoskodnak róluk. Ezek a családi és szakorvosok a kórháznak nem alkalmazottai, feladatukat mintegy szellemi szabadfoglalkozásúként látják el. Mégis, a XX. század kilencvenes éveitől kezdődően az egészségügyi szabad verseny őshazájában is a kizárólag kórházi betegeket kezelő kórházi orvosok foglalkoztatásának trendje kezdett megerősödni. Robert Wachter a kórházi orvosok számának növekedését 2006-ban már megállíthatatlannak nevezte.
Szkeptikus elmék természetesen rögtön felvethetik, hogy az amerikaiak ismét kitaláltak valamit, amit mi már régen tudunk. Ám az utóbbi évek magyarországi egészségügyi trendjei pontosan az amerikaival ellentétes irányt mutatnak, hiszen krónikus kórháziorvos-hiányról, az ügyeletek ellátásának nehezüléséről, újabban pedig már egész kórházi osztályok kiszervezésének lehetőségéről hallhatunk. Ezeknek a honi tendenciáknak a végkifejlete, amennyiben lényeges változás nem történik, a főállású kórházi orvos „kihalása”.
A mai magyarországi kórházi orvost ezernyi stimulus mozdítja felelősségteljes munkakörének feladására. Az alábbiakban szándékosan nem hangsúlyozom azokat az anyagi megfontolásokat, amelyek már önmagukban is orvosok ezreit késztetik pályaelhagyásra, külföldi munkavállalásra, kórházi munkaviszonyuk felmondására. Álljon itt tehát néhány nem anyagi tényező: 1. Túlterheltség. A számos tényező miatt kialakuló orvoshiány ördögi kört képez, hiszen a létszámhiány lassan már fizikailag teljesíthetetlen munkamennyiséget, nem utolsósorban rengeteg éjszakai és hétvégi ügyeletet ró az orvosokra. Elrettentő példaként gyakran emlegetik a kórházi orvosok adminisztrációs terheit is. Ez így is van, bár a problémát megfelelő számítógépes szoftverek enyhíthetik. A számítógép azonban rövid távon biztosan nem fogja a műtőbe tolni a beteget, vagy éppen vért venni tőle. Márpedig az egészségügyidolgozó-hiány miatt a sebész ideje jó részében műtősfiúként funkcionál, a belgyógyász pedig vért vesz. Hasonlóképpen, a rezidensképzés rendezetlensége gyakran a jelentős oktatókórházakban is rezidenshiányt eredményez, aminek következtében a magyar kórházi szakorvosnak gyakran olyan feladatokat kell ellátnia, amelyeket nyugat-európai országokban vagy éppen Amerikában a rezidens végez el képzése részeként. 2. Anyagi és létbizonytalanság. Fenti ígéretünknek megfelelően nem foglalkozunk részleteiben a magyar orvosok európai viszonylatban rendkívül alacsony bérezésével. Ki kell térnünk azonban arra, hogy kórházainkban az orvosok bérezésére költött összeg eloszlása rendkívül egyenlőtlen. A közalkalmazottként ügyelő orvosok mellett gyakran találunk lényegesen magasabb összegért, saját gazdasági társaságuk keretei közt ügyelő kollégákat, sőt már olyan megoldásról is szól a fáma, hogy lényegében közalkalmazotti feladatkörben, azzal megegyező időbeosztásban dolgoznak gyakran több száz kilométer távolságra bejegyzett cégek orvos alkalmazottjai. Mindezeket a megoldásokat a 2003. évi LXXXIV. törvény lehetővé teszi, azonban bérfeszültséghez vezet, és a közalkalmazott kórházi orvos státusát mindez nem teszi vonzóbbá. A fenti megoldások Damoklesz-kardja a kórházi orvosok fölött függ, hiszen a közalkalmazottak után fizetendő munkaügyi terhek (járulék stb.) megtakarítására kórház-, illetve kórháziosztály-kiszervezések ötletét a jól ismert elriasztó történetek ellenére is újra és újra felmelegítik. A magyar kórházi orvos tehát nemcsak anyagi, hanem létbizonytalanságban is él. 3. A szakmai munka szabadságának drasztikus csökkenése. A túlterheltség, az anyagi és létbizonytalanság mellett a szakmai munka autonómiájának elvesztése is gyakori panasza a kórházi orvoskollégáknak. Az orvosi tevékenység természetesen mindig is kompromisszum volt a tudományosan optimális (és persze drága) és az anyagilag elérhető diagnosztika és terápia között. Az utóbbi évek egészségpolitikai intézkedései és az egészségfinanszírozásból történt forráskivonások viszont már olyan helyzetet eredményeztek, amelyben az orvos gyógyítási szabadsága, a gyógymódok közti választásának lehetősége minimálisra csökkent. Itt említhető a kórházakban bevezetett gyógyszerkeretek eredményezte gyógyszerhiány vagy éppen a kórházak területi ellátási kötelezettségeinek szigorú hatósági betartatása, amelynek eredményeként a más kórház illetékességi területére költöző beteget az őt évtizedek óta kezelő orvosa a továbbiakban már nem gyógyíthatja. Az sem szolgálja a magyar kórházi szakorvos szakmai kiteljesedését és önmegvalósítását, amikor a ködös megfontolások alapján a kórházakra kényszerített progresszivitási rendszer miatt nem tud ellátni olyan betegségekkel jelentkező pácienseket, amelyeknek esetleg országosan elismert szakértője. Nyilván egy régész sem repesne az örömtől, ha egyetemének csak nyolcvanöt centiméteres mélységben való ásatásokra lenne engedélye…
A mai magyar egészségügyben számtalan tényező eredőjeként a kórházi orvosi szakma a legkevésbé vonzó életpályamodellek egyike. Amennyiben nem történik változás ezen a területen, az hamarosan a magyar nemzet még tovább romló egészségügyi mutatóiban is láthatóvá válik majd.

A szerző orvos, egészségügyi szakmenedzser