Kevés figyelem jut a kortárs magyar művészetnek a világ nagy művészeti központjaiban. Vagy változott volna a helyzet az utóbbi időszakban? Ilyen fontos az Európa közepén alkotók számára az, ami a londoni művészeti fórumokon történik?
– Hogyne lenne az! Egyrészt azért, mert abszolút nemzetközi hely, ahol rendkívül sok szakember megfordul, nációk, generációk találkozóhelye. Sokkal nyitottabb város, mint mondjuk Párizs, a kelet-európai kortárs művészet számára London lehetőséget ad arra, hogy megismertesse azt a sajátos gondolkodásmódot, ízt, amelyet a nagyvilág nem nagyon ismer. Mindkét fórum, amelyen az A22 Galéria részt vett, illetve amelyen saját munkáimat bemutattam, viszonylag új, mindkettőt második alkalommal rendezték meg. A Kinetika Art Fairt 2009-ben rendezték meg először. Oda annak a budapesti kiállításnak a sikere után hívták meg az A22 Galériát, amelyet magyar, közép-európai művészek és a londoni Kinetika Múzeum köré csoportosuló alkotók műveiből rendeztünk. Nem elsősorban az eladás reménye vonzott bennünket, hanem a kiállítás, amelyet számos kvalitásos mű jellemzett. A részvétel hozadéka elsősorban erkölcsi volt, megmutathattuk, hogy egyáltalán létezünk. A vásárt három nap alatt mintegy tízezren látták, ott voltak a világ nagy hírügynökségei, televíziós stábjai.
– Minek volt köszönhető, hogy meghívást kapott a fényművészeti kiállításra, az Illuminire?
– Ez éppenséggel a kinetikavásáron való részvételnek volt köszönhető. A rendezvénysorozat két évvel ezelőtt kezdődött, amikor is Jane Webb képzőművész, kurátor felfedezte a St. Pancras-templom üresen álló, romos kriptáját, amelynek atmoszférája kopott vakolatával, köveivel éles ellentétben állt a galériák fehér falainak sterilitásával. Az első, 2008-as Illumini sikerének hatására szervezte meg az idei bemutatót, amely a Titkos föld alatti London címet viselte, s történelmi helyek, légópincék, csatornák mélységeibe hívta az embereket, hogy a figyelmet a múlt emlékei felé irányítsa. Én voltam az egyetlen kelet-európai, a régi városháza pincerendszerében állítottam ki vagy negyven társammal, ahol valamikor börtön is működött. Épp ezért egy tíz évvel ezelőtti installációmat mutattam be, amely először Norvégiában egy helyreállított női börtönben került a közönség elé, majd több helyen idehaza is. A megszakított folytonosság című munka ultraviola fénnyel megvilágított vonal, amely kitöltötte az egész cellát, megszakításaival, hiányaival jelezve az élet tragikus fordulatait, hiányait.
– Apropó, megszakított folytonosság… Mit lehetne tenni, hogy eltűnjenek azok a távolságok, amelyek az egyetemes művészetet és a magyart elválasztják?
– Szorosabb kapcsolatokat kellene építeniük a magyar művészeknek külföldi kollégáikkal, főleg a jelentős művészeti centrumokkal rendelkező országok alkotóival. Az állami kapcsolatok is fontosak természetesen az informálás szempontjából, úgy vélem azonban, a művészvilágot hidegen hagyják azok a kiállítások, amelyeket a hivatalok szerveznek. A másik a marketing, amelyek nélkül a jelentős teljesítmények is elsikkadnak, s amiben Kelet-Európa hagyományosan gyenge. Hasonló a helyzet a nyelvtudással is, a kelet-közép-európai országok közül alighanem nálunk a legrosszabb a helyzet.
– Ön a nyolcvanas évek elején két évig ösztöndíjjal kutatta az USA-ban az Új Bauhaus történetét, majd tizenhat évig intézményvezetőként tanított a norvégiai Bergen művészeti egyetemén. Van alapja az öszszehasonlításhoz. Ott mi a helyzet?
– A norvégok egy része Németországba, a másik Angliába, a harmadik Amerikába megy, s állandóan ingázik a nagy művészeti központok és hazája között. Nem szakadnak el, nem szűnnek meg norvégnak lenni, már csak azért sem, mert otthonról kapják az ösztöndíjat. Ugyanakkor hasonló a helyzet a magyarországihoz abban, hogy a művészeti piac ott is kicsi. Az életszínvonal magas, az ízlésszint azonban nem annyira, az érdeklődés elsősorban a leíró, „felismerhető” motívumokat ábrázoló művek, a kommersz felé irányul.
– Akár csak idehaza, a művészet minden területén. Hogyan lenne elérhető, hogy a közönség mélyebbre hatoljon a művészet világában?
– Óriási felelőssége lenne ebben a művészeti nevelésnek, mutatja ezt például az is, hogy noha Kodály országáról beszélünk, a komolyzene iránt rohamosan csökken az érdeklődés. A közönség az úgynevezett „művészeti kísérletezést” nem díjazza, pedig a művek mintegy az alapkutatás eredményeként nagyon fontos művészeti alapelveket tisztáznak, világítanak meg, mint történt ez a maga korában Cezanne, Mondrian vagy éppen Moholy-Nagy László esetében – ma mindhárman világhírűek. Az a helyzet, hogy meg kellene teremteni a vizuális kultúra vertikumát, ma e területnek nincs gazdája, mindenki csak improvizál. Filozófiára, stratégiára, finanszírozásra lenne szükség, az elmúlt évtizedekben minden a darabjaira tört. Ma új világ- és nemzeti helyzet van, mindent újra kellene kezdeni, mégpedig azonnal, mert minden irdatlan gyorsan változik. Ami ma még igaz, az holnapra már új igazságokat generál.
origo.hu
Rendszeresen brutálisan megverte a feleségét, aztán amikor az asszony elhagyta, szexuálisan zaklatta a saját gyerekét
