Naponta követjük, figyeljük a televízióban és az újságokban a híradásokat Kolontárról és Devecserről, sokan keresik a segítségadás módjait. Hiszen bármelyikünk ott lehetne a földönfutóvá váltak helyében. Tegnap ismételt felhívást hallottunk, hogy senki ne menjen a helyszínre, amely lezárt terület, a segítségnyújtásnak más módjait kell megtalálni. A gyors beavatkozás, elsősorban a takarítás, a szennyező anyag eltávolítása, az utcák megtisztítása, az összedőlt házak eldózerolása állami feladat, de mellette teljes fordulatszámon működnek a különféle szeretetszolgálatok, ruhaneműt, élelmiszert, ásványvizet osztanak. Pár napja pszichiáterek utaztak a helyszínre, ne becsüljük se túl, se alá az ő segítségüket: gondoljunk arra, hogy a túlélők közül sokan rettenetes lelkiállapotban vannak. Egy kórházi ágyon egy égési sérült férfi mintha János jelenéseiről beszélt volna, „egy vérfolyamot láttam”, mondta. Azóta a híradó vörösiszap-áradatot mutató képkockáit nem tudom ennek a szónak a bevésődött emléke nélkül nézni. A helytállás és a szolidaritás mint példa, a lelki segítségnyújtás mint természetünkből következő gyakorlat megelőzheti a pusztulás és a veszteségek tudatosulásával kialakuló pszichikai összeomlást.
Az az ember, akinek káosszá vált az élete, nem tud magán segíteni. Segítségre van szüksége, minden vonatkozásban: anyagilag, erkölcsileg, lelkileg. Összes értékét, javait elveszítvén házát éppúgy nem tudja támogatás nélkül felépíteni, ahogyan életének lerombolt belső rendjét sem, különösen, ha közeli hozzátartozója elveszett vagy súlyosan károsodott, vagy ha ő maga is fájdalmas sérüléseket szenvedett. A milliárdos gyáros, aki szenvtelenül nyilatkozva annyit mondott a katasztrófa napján, hogy a vörösiszap egészségre ártalmatlan, ezeket a szárnyszegett, házukat elvesztett embereket alázta meg közönyével; aláásta hitüket az emberben. Ez is bűn, nem csak a nyerészkedés. Mert a hit is akkor tud életerővé válni, ha nagy bajban az egyik ember hite összetalálkozik a másik ember jóságával és szolidaritásával. Aki ebből nem tapasztal meg semmit sem, vagy ebben megingatják, arra könnyen ráomolhat lebombázott templomként a saját hite.
Az állam működik. Felhasználva tudást, pénzt, tapasztalatot, meghatározott terv szerint, megszabott rendben dolgozik. A belügyminiszter nem ment szabadságra, a miniszterelnök nem fotózáshoz húzott gumicsizmát, a honvédség tudja a dolgát, a rendvédelmi szervek nem fognak mellé. A káoszban rendigény és élő akarat a mielőbbi rendteremtésre jellemzi azokat a szervezeteket, amelyeknek a rend visszaállítása a dolguk. A kitelepítések részben megtörténtek, a hatóságok egy esetleges újabb veszély esetére mindenkit felkészítettek az azonnali menekítésre.
Ma már a balliberális sajtóban sem találjuk meg azokat a cikkeket, amelyek a polgári kormány kóros rendigényén gúnyolódtak. Kiderült, hogy a rend iránti igényünk mély és elementáris. Az élet kegyetlenül illusztrálta: nem ok nélkül. Világunk veszélyes, mi tettük azzá. Bármi történhet velünk, és nem mindegy, hogy a hajón a kapitány iszákos pozőr-e, vagy férfi. Egy széthullott, korrupt állam, egy országvezetés, amely hagyta széthordani a nemzet javait, ma nem tudna helytállni. A bukott kormányfő, aki ma pártplatformot szervez, ahelyett, hogy meleg takarókat osztana, vajon most is kifordítaná a nadrágzsebeit, mutatva, hogy „nincs pénz”?
A próba, amit a sors a kolontári, devecseri, somlóvásárhelyi emberekre mért, és segítésben, helytállásban, rendteremtésben erre a kormányra és erre az országra terhelt, kegyetlenül nehéz. Ma érkeznek meg az uniós szakértők: kíváncsian várjuk véleményüket, mert próbára tétetnek ők is: szolidaritásból, helyzetelemzésből, európaiságból.
Mint mi mindannyian.
origo.hu
Egy ember életveszélyesen megsérült egy balesetben Bábolnánál - kiderült, hogy az autó tele volt migránsokkal
