A tudomány felfedezéseit a történelem során ritkán jósolták meg előre. A tudományos felfedezéseknek az emberiség életében betöltött, ma is egyre növekvő szerepe azonban nyilvánvaló tény.
„Senki nem tudja előre megmondani, hogy mi lesz a kvantummechanika, a kettős spirál és az internet XXI. századi megfelelője. De meglehetősen kicsi a kétségünk afelől, hogy a tudomány és a technológia fejlődése továbbra is alakítani fogja életünket, hogy ez hoz létre új állásokat, ez teszi majd lehetővé ma látszólag kezelhetetlen társadalmi és környezeti problémák megoldását” – fogalmaz a Royal Society Tudományos évszázad című nemrég megjelent tanulmánya, amely újra a tudomány szerepére kívánja felhívni a döntéshozók figyelmét.
A tudomány, a tudományos kutatás és az innováció jelentőségéről, az előttünk álló hatalmas problémák megoldásában betöltött szerepéről tanulmányok, elemzések százai, ha nem ezrei jelentek meg, példák és esettanulmányok sokaságával illusztrálva, milyen jelentős mértékben járult hozzá a tudomány a XX. században az emberi jólét előmozdításához
Az is nyilvánvaló, hogy a tudományt nem mindig a társadalmi szükségletekre adott válaszok vitték előre. Ezek a válaszok ugyanakkor eljuttatták az emberiséget addig a pontig, hogy szervezett tudományos tevékenység nélkül lényegében megszűnne a modern világ: nagyon rövid időn belül olyan hatalmas problémák lépnének fel, amelyek évszázadokkal vetnék vissza a megszokott életformát. Képzeljék csak el a mindennapi életünket az elektromosenergia-ellátás, gyógyszerek és informatikai rendszerek nélkül! Paradox módon ma ezt nevezhetnénk science fictionnek. A XX. század második felére tehát a tudomány nem „csupán” a körülöttünk lévő világ természetének mind mélyebb megismerését, valamint a gazdasági és társadalmi folyamatokat segítő, életünket könnyebbé tévő szellemi tevékenységgé, hanem a fejlett világ túlélésének zálogává vált.
A modern államok létérdeke, hogy segítsék az emberiség túlélésének biztosítását, hogy a tudomány és az innováció a lehető leghatékonyabb módon, a valódi problémákra koncentrálva teljesíthesse feladatát.
A világ egészére vonatkozóan ezt lényegében közmegegyezésnek vehetjük. Az Európai Unió ugyancsak nagy egyetértésben deklarálja ezeket az általános kijelentéseket. Ám az igazán lényeges kérdés az, hogy mi történik ennek konkrét közösségi, politikai cselekvéssé váltása során. A fentebbi általános kijelentésből kiindulva és a szakzsargon néhány kifejezését elsajátítva olyanok is előszeretettel írnak és döntenek tudományról és tudománypolitikáról, akiknek vajmi kevés fogalmuk van a tudomány rendszerének működéséről, működtetéséről. A legkülönbözőbb szakértők és tanácsadók írnak – jó pénzért – hangzatos, „EU-konform” halandzsákat, félrevezetve a tudomány belső működési mechanizmusát nem kellően ismerő, a választásokon a tudománypolitikai döntésekre is felhatalmazást adó embereket és magukat a döntéshozókat is.
A téveszmék sokaságából az egyik legveszélyesebbnek azt tartom, amelyik figyelmen kívül hagyja, hogy az oktatás, a tudományos képzés, a felfedező kutatás, a célzott kutatás, a fejlesztés és az innováció egy szorosan és sokszorosan összefüggő rendszer. Egyik eleme sem spórolható meg, s hatékonyan csak kooperációban működik, azaz nem zérus összegű játszmaként, nem egymással versenyezve az emberi és anyagi erőforrásokért.
Gyakran emlegetik a XX. század elejének kitűnő magyar iskolarendszerét, amely kiemelkedő tudósokat adott a világnak. Legyünk erre büszkék, ám nézzünk szembe azzal is, hogy e kiemelkedő tudósok jelentős része elhagyta az országot. Az okok sokrétűek, és – a magyar zsidóságot a nemzetből kirekesztő, a holokausztig fokozódó antiszemitizmus szerepét nem alábecsülve – azt is látnunk kell, hogy ehhez a magyarországi lehetőségek hiánya is nagymértékben hozzájárult. Érdemes továbbá végiggondolni, hogy a magyar Nobel-díjasok az elismerést kiérdemelt munkát nem Magyarországon végezték, a körülöttük kialakult tudományos iskolák nem Magyarországon valósultak meg. És ez a valódi veszteség. Meggyőződésem, hogy kiemelkedő tudósaink kényszerű távozása miatt nincs oly régen magyar Nobel-díjasunk, és tartunk ott a magyar tudományban, ahol tartunk.
Hiába építjük ki a legkiválóbb iskolarendszert, és hiába támogatjuk extrém mértékben a vállalkozások innovációját, ha nincs kiegyensúlyozottan működő tudományos intézményrendszerünk, ahol a kiemelkedő képességű fiatal tudósaink lehetőséget látnak az alkotó munkára a felfedező kutatásokban, ahol kilátásuk van a tisztes megélhetésre, s a legkiválóbbaknak a világhírre, ahol a legnehezebb problémákon dolgozva kinevelődik a célzott kutatásokra és innovációra alkalmas jelentős számú szakember. Természetesen fordítva is igaz, álmodozhatunk a legkülönfélébb stratégiákról, építhetünk megannyi „tudásközpontot”, megvásárolhatjuk a legdrágább műszereket, ha nem fordítunk gondot és forrásokat az oktatásra, a tudományos képzésre és arra, hogy a célzott kutatások és fejlesztések eredményei a magyarországi termelés és szolgáltatások versenyképességét növeljék, akkor nem arathatunk sikert.
Ha a tudományt és az innovációt nem tesszük valóban a hosszú távú stratégiai fejlesztések – és egyben a gazdaságpolitika – központi elemévé, Magyarország menthetetlenül lemarad.
A világban a tudomány és az innováció terén zajlik a legnagyobb – s mára már tudatos és kíméletlen – verseny. Ugyancsak versengés folyik minden országban abban is, hogy az igazi tehetségeket megtartsák és az utánpótlásról gondoskodjanak. Nálunk sem lehet ez másként. Ha nem ezt tesszük, rossz úton járunk. Ha nem válunk képzettebbekké és nem fordítunk kellő gondot a tudomány és a találékonyság elősegítésére, elszegényedünk. Ha kisebb mértékben tudunk hozzájárulni a világban keresett termékek és szolgáltatások létrehozásához, akkor kevesebb termékhez és szolgáltatáshoz jutunk hozzá, azaz szegényedünk. Mindezek nagyon egyszerű kérdések megválaszolása mentén beláthatók:
A magasabb vagy az alacsonyabb képzettséget igénylő termékek és szolgáltatások aránya fog-e növekedni az elkövetkező tíz évben? A magasabb vagy az alacsonyabb képzettséget igénylő termékek és szolgáltatások fognak magasabb profitot eredményezni?
Minden hosszú távú növekedési stratégia alapja a tudomány és az innováció. A magyar tudomány még tudhat eredményeket felmutatni, a magyar tudomány intézményrendszere ma még újjáépíthető, ám az utolsó órában vagyunk. A magyar tudomány hajója az utóbbi évtizedekben súlyosan megrongálódott, és – mivel csak ez az egy hajónk van – vagy menet közben megjavítjuk, vagy elsüllyedünk.
Üdvözlendő, hogy a süllyedés megakadályozására az új Széchenyi-terv vitairatának Tudomány – innováció – növekedés című fejezete megoldandó feladatokat sorol fel.
A vitairat kijelenti: „a gazdasági növekedés forrásai között a legjelentősebb tényező az innováció”, a felelős tudomány, a technológia és innovációpolitika pilléreinek felsorolását pedig „az alapkutatások, a tudományos iskolák és a képzett emberek nélkül nincs innováció” megállapítással kezdi. A két legfontosabb megoldandó feladat között pedig azt jelöli meg, hogy: „Erősíteni kell Magyarország töredezett tudás-infrastruktúráit (kutatóintézetek, egyetemek), és javítani képességeiket, hogy érdemben, mérhetően hozzájárulhassanak a nemzetgazdasági célok stratégiai megvalósulásához.”
Mindezen célok elérése természetesen a konkrét szervezeti és finanszírozási megoldások részleteinek hiteles, az érdekeltek bevonásával történő kidolgozásán és következetes megvalósításán múlik.
Mint fentebb írtam, az idő igen kevés. A kivitelezéshez megfelelő tudományos és szervezési szakértelemre és együttműködésre van szükség. Nem juthatunk előre, ha továbbra is egyéni ötletrohamok alapján indítunk el és állítunk le kutatási programokat, pályázatokat, mert a tudományban az építkezés eredményei a dolog természeténél fogva lassabban érnek be.
A magyar kutatásokban világosan kirajzolódnak azok a területek, amelyek az érdeklődés középpontjában vannak, és ahol van elegendő szellemi erőnk. Ezeken – a lassan persze változó – területeken kell a növekvő anyagi forrásokat elsősorban felhasználni, és ahol szükséges, fokozatosan új kutatási irányok kifejlődését elősegíteni.
Az új Széchenyi-terv vitairata megfogalmazza, hogy „az is célkitűzés, hogy az ország K+F ráfordítása az évtized közepére érje le a GDP 1,5 százalékát”. Ez csak úgy valósítható meg, és a ráfordítás csak akkor lesz hatékony, ha hozzátesszük, hogy folyamatos, évi legalább 0,1 százalékos növekedéssel, aminek már a 2011. évi költségvetésben is meg kell jelennie.
Az anyagi források két nagy csoportja különíthető el: az intézmények fenntartására és a kutatási programok finanszírozására fordítható források rendszerére. Az intézmények feladataihoz igazodó alapfinanszírozás és a versenypályázati finanszírozás arányát úgy kell megállapítani, hogy azzal a kiszámítható biztonság és a versenyhelyzet helyes arányát hozzuk létre. A teljes mértékben finanszírozott intézményrendszer elkényelmesedéshez vezet, a kiszámíthatatlan finanszírozású pedig működésképtelenséghez. A versenypályázati finanszírozásnak ugyancsak stabilnak, átláthatónak és egyszerűnek kell lennie. A megoldás egyáltalán nem bonyolult: a versenyképes tudományos műhelyeknek biztosítani kell a kutatási infrastruktúrát, az intézményi és kutatói biztonságot jelentő alapfinanszírozást. Ennek modelljei mind az akadémiai kutatóintézeteknél, mind a megfelelő kutatási műhelyekkel rendelkező egyetemeknél készen vannak. Csak alkalmazni kell. A szinte semmiből „új” területeken gyors sikert ígérő fantasztákat pedig távol kell tartani a finanszírozási döntésektől.
Versenyképes kutatási műhelyeket csak kiemelkedő kutatókkal lehet fenntartani. Az egyik legfontosabb kérdés ezért a legkiválóbbak itthon tartása, vagy ha már elmentek, hazahívása. Az Akadémia Lendület programja ennek jó példája. Nem elegendő kampányszerűen, pár hónapra vagy egy évre közel versenyképes fizetéseket biztosítani ezeknek a műhely- és iskolateremtő kutatóknak, hanem kiszámíthatóvá és versenyképessé kell tenni jövedelmeiket és a kutatásaikhoz szükséges infrastruktúrát. Ezt az infrastruktúrát azonban az ország gazdasági és tudományos realitásaihoz, igényeihez és lehetőségeihez kell méretezni és megfelelően koncentrálni.
A versenypályázati rendszert három, világos küldetésű, megfelelő finanszírozási arányú pályázati rendszeren keresztül lehet hatékonyan működtetni. A felfedező kutatások támogatásának kerete készen van, Országos tudományos kutatási alapprogramoknak hívják, csak a megfelelő forrásokat kell biztosítani. Az előttünk álló négy költségvetési évben évente másfél milliárd forint többletre van szükség. A másodikat a 2001-ben elindított Nemzeti kutatási és fejlesztési programok mintájára újra életre lehet hívni a célzott kutatások és fejlesztések, a nagy konzorciumi pályázatok támogatására. A versenypályázati rendszer harmadik pillére a gazdasági célkitűzéseket igen szigorú – csak a gazdasági eredményességet értékelő – elbírálási rend szerinti Technológiai fejlesztési programok pályázatai lehetnek. A versenypályázati rendszer ezen világos struktúrájában a források elosztási arányának megállapítása után minden intézmény és kutató kiszámítható tudomány- és innovációpolitikai környezetben adhatja intellektuális hozzájárulását, hogy a fentebb emlegetett, súlyosan megrongálódott hajó újra versenyképes lehessen.
A szerző a Magyar Tudományos Akadémia elnöke
origo.hu
Pánik a Tiszánál, miután letartóztatták Magyar Péter cigicsempész aktivistáját
