A semmit lapátoljuk

Nem értem azokat, akik mindenáron bocsánatkérésre akarják kényszeríteni mondjuk Biszku Bélát vagy az iszapkatasztrófa okozóit. Aki tönkretette az életemet, tőlem ugyan ne kérjen bocsánatot. A bocsánatkérést elfogadom attól, aki a lábamra lépett véletlenül. Semmi baj, mondom, menjen isten hírével. De kitől kérjen bocsánatot Biszku? S kitől a felelőtlen gyárosok? Az emberektől? A démosz a görögöknél a népet jelentette, ami a jelen politikai beszédében nem más, mint az emberek. Kevés szót kerülök jobban: emberek. Éppen azt takarja el, amit mondani szeretne, illetve csak gondolom, hogy mondani szeretné: a kisemberek; minden ember, aki ki van rekesztve az igazi döntésekből; a szerencsétlenek, boldogtalanok, akik az igát húzzák, fizetik a rezsit, a lakbért, a hitelt, a sápot, az uzsorát. Elszaladt velem a képzelt ló, vágtatok a szó okozta zűrzavaron, és ehhez jön még mondandóm lényege: eredetileg a démoszból származott a demokrácia, vagyis a nép uralma. A nép, ugye, nem uralkodhat, mindenki tudja, abból mindig nagy baj lett, hogy mást ne mondjak: akasztás, lincselés, rögtönítélő bíróság. Lamberg szívében kés, Latour nyakán kötél, milyen undorító – mondják a széplelkek, Talpra Petőfi, sírodat rázom – mondta a költő. Igen, erre gondolok, amikor azt látom, hogy a demokrácia felhatalmazásával elrabolt népvagyon egy pici része, egy nem veszélytelen tározó a napokban elkezdett szivárogni, és elszabadulván félmegyényi területet tett élettelenné, embereket ölt meg helyben, és soha nem fogjuk megtudni, hány ember életét veszélyezteti még a jövőben. A közvetlen felelősök nem mernek a nép elé állni, ez nyilvánvaló. A maguk helyett küldött képviselő a rendőrautóban beszél, mögötte géppisztolyos rendőrök. Jogos a készültség, emberek. Majdnem azt írtam: elvtársak. De ez az a pont, ahol vége a viccelődésnek. Mert a felelős ebben az esetben, és minden más rablóprivatizációnál, ahol a pénz nem válik vörösiszappá, hanem békésen szunnyad a svájci bankokban és az eldugott szépséges szigetek ellenőrizetlen pénzintézeteiben, vagy csak készül ránk dőlni az önkormányzati bérlakásban, ahol lakunk, a felelős nemcsak az, aki rabolt, hanem mi is, akik ezt hagytuk.
Hagytuk. Lehet most mondani, hogy nem tudtunk róla, de már egyre kevésbé lehet. Amikor végignézzük a drága, fényes újságokban megjelentetett száz leggazdagabb magyar fényképét és gyarapodásának történetét, szépen kirajzolódik a legbutább ember előtt is, mi történt itt. Nem kell hozzá közgazdásznak lenni. Akire a nemzet vagyona volt bízva, nem adott róla tételes listát, és aki átvette a nemzet vagyonának gondozását 1990-ben, nem is kérte. Nem kérte azóta sem. Röpködtek ugyan számok a levegőben, de konkrét elszámolás, és a vagyonrészek sorsának nyomon követése, az iszonyú magánvagyonok létrejöttének tételes vizsgálata elmaradt. Hogy veszek ötvenmillióért egy gyárat, és két év múlva ötvenmilliárd van a zsebemben? Hülye lennék, ha nem tenném meg, ha megtehetem. Megtehették, mert hagytuk. Választott vezetőink nem kérték számon a gyanús meggazdagodásokat. Sőt, választott vezetőink arról is gondoskodtak, hogy az összelopkodott milliárdokból ne legyen kötelező beszerelni az életmentő biztonsági berendezéseket. Sok pénzt szereztek, de nem eleget. Ott akartak spórolni, ahol a legveszélyesebb. Nem csoda, ha most félnek. Hiába mondják gyáván, hogy minden biztonsági előírás rendben volt. Tessék, akkor most vegyenek iszappakolást a vörös szennyből, mert elég vastag a bőrük. Bizonyítsák be, hogy nem káros az anyag, vigyék oda játszani az unokájukat.
Láttam képeket Hirosimáról, Csernobilról, láttam a Solarist, Tarkovszkij Zónája sem volt olyan félelmetes, halott táj, mint amit most látok napok óta. Élet itt már nem lesz, mondta a miniszterelnök; a megrendült ember szólt belőle, nem a politikus. Politikus ilyet nem mondana, megfontolná a szavait. Az ember által okozott katasztrófa képei nem borzalmasabbak a természeti csapásoknál, csak később válnak szörnyűvé, amikor az ember gondolkodni kezd.
Mert ilyen az ember, okkal, ok nélkül gondolkodik, és olykor eljut a saját felelősségéhez: amíg ő élte az életét az elmúlt húsz évben, hányszor hallgatott, amikor szólnia kellett volna, vagy üvölteni. Méla beletörődéssel olvasta a gyalázatos híreket a demokrácia csapdáiról, mozgott a koszos és bűzlő városban, élt, mint egy állat, aki nem tehet semmiről. Írt ugyan néha felháborodott cikkecskéket, de azokat már rég hatástalanította az új médiarendszer, az új civilizáció, ahol egy újságcikk csak annyi, mint egy kis tücsök ciripelése az óriási mezőn. Most is csak a félelem szól belőle, és életében először röstelli a szavait. Mert a képekhez és emberi sorsokhoz, a meghalt házakhoz és elpusztított mezőkhöz, mérgezett káposztákhoz, paprikákhoz, ipari halált halt kiskertekhez hogy jönnek az ő szavai? A porban fetrengő halakhoz, a vörösbe mártott kisbárány szemeihez? A kiscica pislogása, sav marta lábai, az ólban fekvő kutya, akit álmában ért a vörös halál, és úgy maradt, mint egy szobor; az óriás plazmatévét pedig mintha egy vicces kedvű képzőművész öntötte volna le vörös festékkel – a képek azt mutatják, az író még él, hiszen mindezeket leírta. Nem halt bele a látványba. Azt is felfogta, hogy része van a felelősségben, mert nem követelte eléggé a népuralmat, megnyugodott a látszatdemokráciában. És a felelőtlenekre hagyta a nemzeti vagyont. Ami az egész nemzeté, tehát az övé is. Amikor az ország élővilágának bizonyos hányada a semmivel válik egyenlővé – a semmit lapátoljuk, mondta egy helybéli túlélő, lapáttal a kezében – felmerül a kérdés, mi következhet? Bármi. Itt bármi bekövetkezhet, ha nem történik radikális változás a demokrácia valóságos működését illetően, és bármi történik, nem az emberhalál lesz a legnagyobb veszteség. Mert hősi halottak azok az emberek, akik életüket vesztették, a látszatdemokrácia és a felelőtlenség hősi hallottai. De mi élünk. És kezdeni kell valamit az életünkkel.

A szerző költő