(áldozhat-e egy kutya )

Én nem tudom, igaz-e az a hír vagy kacsa, mint a Loch Ness-i szörny, hogy egy anglikán lelkész az áldozás szentségében részesített egy kutyát. Keveset konyítok a teológiához, de annyit tudok, hogy töredelmes gyónás, bűnbánat és feloldozás nélkül az áldozás bűn, mégpedig a legsúlyosabbak közül való.
Hazánkban port vert fel az az ügy, amikor egy katolikus pap nem volt hajlandó az eucharisztiában részesíteni egy MSZP-s politikust, mivel az – a pap közlése szerint – nem gyónt meg. A kutya nyilvánvalóan (akár legjobb szándéka ellenére) gyónni képtelen. „Bűnei” – emberi mértékkel – felfoghatók ugyan, de önmaga mit sem tud a törvényről és erkölcsiségről. Úgy vélem, legjobb, ha nem vesszük komolyan a fentebb említett hírt, mert valószínűleg a legliberálisabb anglikán lelkész sem tételezi fel, hogy a kutya és az ember „lelki élete” transzcendens szinten is rokonítható. Persze tudomásunk van arról, hogy egyik legismertebb etológusunk, Csányi Vilmos szerint a kutya rohamléptekkel közeledik az „emberi szinthez”, viselkedésben és érzeményekben. Ez nyilván az évezredek óta tartó szoros együttlét következménye, amely a mai világban – legalábbis annak nyugati felén – egyre bensőségesebb formákat ölt.
Ha az én véleményemre vagy elképzelésemre kíváncsiak, hadd mondjam el: Isten minden teremtményében kedvét leli, s az úgynevezett fejlettebb lényekben eleve elültette a legnagyobb erény, a szeretet csíráit. Mindahányan, kik közelebbi kapcsolatba kerültünk a létezés magasabb fokán lévő állatokkal, tapasztalhattuk, hogy a törődést, a szeretetet korlátlan ragaszkodással viszonozzák és igénylik. Ez nemcsak az ember és állat viszonyára jellemző, hanem magára az állati magatartásra is. Sokszor eszembe jut, mekkora ámulattal néztem egyszer, milyen emberi, lelkes módon játszik fogócskát egy orangután apuka a kisfiával. Majd az a tévéből ismert „csoda”, ahogy egy nőstény oroszlán nevel és védelmez egy anya nélkül maradt csöpp gazellát.
Kénytelen vagyok bevallani, hogy kiskutyám, Natasa, aki 11 és fél év alatt mindössze egyetlen napot töltött nélkülem, olyan közel állt a szívemhez (és én az övéhez), amit csak legközelebbi hozzátartozóimmal kapcsolatban éltem és élek át. Valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül. Beismerem, hogy halála óta minden vasárnap gyertyát gyújtok valamely templomban, és minden este imádkozom érte. Ez azt jelenti: szívem mélyén úgy érzem, hogy neki is lelke van, s mint Isten teremtménye, nem válhat semmivé. Nem szégyellem magam ezért, és viselkedésemet nem érzem „keresztényietlennek”. Képtelen vagyok beletörődni, hogy ő csak egy kutya volt. Mindig úgy képzeltem, hogy Isten országa örök találkozás, örök együttlét szeretteinkkel. És úgy képzelem, hogy a legnagyobb érdem és a legmaradandóbb érték: a szeretet. Amit Natasától szeretetben kaptam, az feledhetetlen. Lám, ilyen gondolatokat ébresztett bennem az a hír vagy hírlapi kacsa, hogy egy anglikán pap kiszolgáltatta az áldozás szentségét egy kutyának. Az igazi hívőket ez az eset megbotránkoztatja, és joggal. Bűneinkről beszélni, azokat megbánni, Krisztus testét magunkhoz venni, erre csak emberi lélekkel és intellektussal vagyunk képesek. Az áldozást az az anglikán pap lesüllyesztette a kutyafitnesz szintjére. Mégis lesz, aki az esetet (ha egyáltalán megtörtént) csak megbocsátható hibának, vagy túlzásnak tekinti. Olyasminek, mint az én fentebb említett gondolataim és cselekedeteim. Mert Szent Pál szerint szeretet nélkül minden tettünk zengő érc és pengő cimbalom. Hogy az üdvösség valóban találkozás-e mindazzal és mindazokkal, amit és akiket szerettünk, én nem tudom…