Letölthetjük, falra akaszthatjuk, pólóra vasalhatjuk vagy reklámozhatunk vele borotvahabot. Tehetjük-vehetjük: a mienk. A régi fényképek gyűjtésével üzletszerűen foglalkozó kollégáktól naponta várják a levélbombát, de máskülönben, köszönik szépen, jól vannak a Fortepan alapító atyái, Tamási Miklós és Szepessy Ákos is, a fotóalbum pedig elkezdte élni a saját életét. A titok egy hézag az internetes tudásháló szövetén, és egy nagyon eltalált, jól válogatott, időutazást idéző honlap, amely tényleg beszippant. Az amatőr fotográfusok munkái, bármilyen régiek és jó minőségűek, többnyire kihullanak a hivatalos gyűjtemények rostáin. Egy közgyűjtemény történelmi eseményeknek, híres személyiségeknek örül, a fotográfiai múzeum komoly életművekkel foglalkozik, nem amatőr munkákkal, így ezek a képek nem illenek senki profiljába, és a létező magángyűjteményekhez (például a Hórusz Archívum anyagához) sem lehet interneten hozzáférni. Tamási Miklós tíz éve járja a lomtalanításokat, és több ezer fotót mentett meg, amelyeket szubjektív válogatásban, a Fortepan honlapján oszt meg. – Azok a képek kerültek fel, amikről az juthat ez ember eszébe: „De jó lenne ott lenni!” Ez a gyűjtemény esztétizáló, jogos tehát, ha azzal vádolnak, hogy nem a valóságról szól. Nagyon sok képet találtunk, amelyek nem kerültek fel: erotikus fotók vagy halottak, mert ilyen is rengeteg van. Ez személyiségi jogokról is szól, de kimaradtak a beteg, tönkrement emberek, a szörnyű, elkeserítő jelenetek. Erről is szólt ez az ország az elmúlt száz évben, de erre nem szeretnék emlékezni – mondja Tamási Miklós. Ez az, amit egy muzeológus soha nem tehetne meg. Ahogy azt sem, hogy mindenfajta katalogizálás nélkül vesz fel képeket a gyűjteményébe. A Fortepan oldalán a fotók beszélnek: ez a legkönnyebben befogadható kordokumentum, az internet pedig egy kattintással elérhetővé teszi egy lepergett évszázad hangulatait. A képsort végigpörgetve nyilvánvalóvá válik, kommentárok nélkül is, az folyamat, ahogy a hetvenes-nyolcvanas évekre szétesik egy társadalom. Az emberek slamposabbak, feszengenek, kevésbé ügyelnek a környezet és a fényképezés esztétikájára. A huszadik század közepén is volt szegénység, tragédiák, de itt még a középosztály fotóz, a sivárságról kevesebb emlék maradt. Az ötvenes évektől „szűk levegőben” élnek a figurák, klasszikus életterek helyett panelszobákban készülnek a születésnapi fotók. Ritkábban érzi a válogató is, mint a század első felében, hogy „De jó lenne ott lenni!”. Az ott lévőket nézve az az érzésünk támad, ők is inkább máshol lennének. – A régebbi felvételeken az is látszik, hogy tisztábbak a városképek, mint később, amikor már vezetékekkel, járművekkel, betűkkel telnek meg a fotók” – mutatja a két világháború közötti épületfotókat Tamási Miklós, aki a honlap két hónapos pályafutása alatt több megkeresést kapott cégektől és magánszemélyektől, de még a Nemzeti Tankönyvkiadótól is, és lelkes önkéntes látogatók dolgoznak többek között a helyszínek megfejtésein. Bár az alapítók maradnának az ábrándos, kevés konkrétummal operáló képeskönyvnél, úgy gondolják, hogy sok esetben, például egy ház történetében fontos lehet a mostani tulajdonos és egy száz évvel ezelőtti fotó egymásra találása.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
