Az orvos is kiéghet

Szeptember 28-án a Magyar Nemzetben megjelent egy cikk Egy év szabadság kiégés ellen címmel. A tanüggyel foglalkozó Farkas Melinda írása inspirált jelen sorok megírására. Orvosként intenzív osztályon dolgozom, és csak ezt a hetemet vázolnám fel: szeptember 27-én, hétfőn ügyelettel kezdtem a hetet, ami 24+1 órát (az egy óra osztályátadás stb.) jelent, a kedd szerencsére szabadnap (cikket írok fáradtan a MN Szerkesztőségébe, nem gyakori), szerda ismét ügyelet, ez is 25 óra, csütörtök szabad. (Ez sem volt mindig így, csak az unióhoz való csatlakozást követően kötelező hazamenni ügyelet után, addig maradtunk még nyolc órát, így ez egyfolytában sokszor összesen 32! óra volt.) Aztán pénteken ledolgozom a nyolc órámat, vasárnap ismét 24 óra ügyelet, és még egy óra az osztályátadás. A fenti hét még elég nyugis, ahhoz képest, ha olyan hetet veszek figyelembe, amikor még bejön a másodállásomban, a sürgősségi osztályon ledolgozott egy-egy tizenkét órás műszak is.
Ha a fenti órákat összeszámoljuk, akkor ezen a héten kereken 83 órát dolgozom (volt már nemegyszer 95 is), tehát ez azt jelenti, hogy egy hét alatt ledolgozom a tanügyben előírt havi munkaidőkeretet. Tudom, hogy az órákra készülni kell, és az a tanügyben munkaidő, nekem is állandóan tanulnom kell, új gyógyszerek, újabb szakmai állásfoglalások jelennek meg, de nekem nincsen szakmai napom, mint egy angliai orvosnak, aki egy héten egy napon csak a szakmai fejlődésével, tanulással foglalkozik. Én akkor tanulok, olvasok szakirodalmat, ha a családom alszik, tehát munkaidőn kívül pluszenergiát fektetek a tanulásba, készülök az „órára”, a betegellátásra. Nem számít bele a munkaidőmbe, és nem is ez a fontos, mert szívesen csinálom, csak azért írom, hogy megértse az olvasó, és legyen rálátása erre is.
Egy kis matematika: ha egy hét alatt egy tanár egyhavi munkaidejét dolgozom le, akkor egy hónap alatt négyhavit, ez a számok nyelvén azt jelenti, ha egy tanár tízévente elmehetne egy év rekreációs szabadságra, akkor ez nekem és a hasonló munkabeosztásban dolgozó nővérekkel, kollégáimmal együtt 2,5 évente jelentene egy év rekreációs szabadságot, hogy „ne égjünk ki”. Mi lenne akkor? Összeomlana az amúgy is ingatag lábakon bukdácsoló egészségügy. Azt hiszem, ilyen luxusvágyakat (beleértve az enyémet is) a magyar társadalom nem bír el, főleg a mai gazdasági helyzetben nem. És akkor még nem is beszéltem a tanügyi szabadságról, amely minden ünnepen jár, a hosszú, forró nyárról, amikor mi természetesen dolgozunk. Mindegy hogy esik vagy fúj, karácsony van vagy húsvét, netalán augusztus 20-a, az emberek akkor is betegek. Mindenki természetesnek veszi, hogy csináljuk ebben a tempóban, és ne is legyenek igényeink, mert csak műhibákat okozunk és paraszolvenciából élünk. Hát a mi szakmánk, az intenzív terápia nem a paraszolvenciás szakmák közé tartozik, de ez nem is baj; nem a betegnek kell megfizetni az ellátást, hiszen fizeti a biztosítást. A lényeg, hogy állítólag a befektetett munkának megfelelően megfizetnek bennünket is; valamiért mégis az angliai bérek töredékét kapjuk ugyanazért a munkáért, ugyanazért az egészségügyi ellátásért, teljesítményért.
Gratulálok a PDSZ-nek, igazi érdekképviseletet biztosít. Bár a MOK vetne fel legalább valami hasonlót és látnám, hogy érdemes kamarai tagnak lenni! Hangsúlyozom: nem vagyok tanárellenes, minden elismerésem az övék, hiszen a gyermekeimet ők tanítják, és én is nekik köszönhetem az elsajátított tudást, nem beszélve arról, hogy a legjobb barátaim tanárok és édesapám is tanár, 47 éves (nem elírás!) munkaviszony után épp az idén ment nyugdíjba.
Nekünk, orvosoknak is járnának bizonyos jogok, legalább néha egy kis elismerés. Hogy ne legyen természetes az, hogy nem sztrájkolunk (mert akkor emberek halnának meg), és ne legyen természetes, hogy fáradtan is kénytelenek vagyunk dolgozni, mert kevesen vagyunk (hiszen a kezdő kollégák nagy része startból nyugatabbra megy, és nem lép bele ebbe a mókuskerékbe). De ez már egészen más téma. Ha fáradtság miatt (és ez nem szabad hogy mentség legyen!) vagy más okból kifolyólag néha történik egy műhiba, akkor azzal van tele a média, a sokkal több sikeres gyógyulásról pedig mélyen hallgat. És így nincs is morális alapunk béremelést kérni, hiszen mindent csak elbaltázunk. Ez ma a bizonyos médiák által generált magyarországi közhangulat.

A szerző aneszteziológus,
intenzív terápiás és sürgősségi szakorvos