Dzsungelharc

Édesapját megölték a marxista gerillák, úgyhogy elhivatottsága érthető. Álvaro Uribe nemrég leköszönt kolumbiai elnök nyolc év alatt kisebb csodát hajtott végre: drasztikusan szűkítette a drogmaffia mozgásterét. A politikus nemrégiben Magyarországon járt, ez alkalomból beszélgettünk vele.

Az örökös
Uribe kolumbiai elnök székébe idén nyáron a szellemi örököseként emlegetett Manuel Santos, a Nemzeti Egység Szociális Pártjának (PSUN) alapítója ült. A politikus óriási fölénnyel, a szavazatok 69 százalékát begyűjtve győzött ellenfele, a litván származású volt bogotái főpolgármester, a zöld párti Antanas Mockusszal szemben. Sikerét annak tudják be, hogy védelmi minisztersége idején, 2006–2009 között a hatóságok jelentős győzelmeket arattak a szélsőbaloldali gerillák elleni harcban. Az egyetemi rektorból politikussá lett Mockus a kultúra radikális megváltoztatását, az erőszak elvetését ígérte, de a szavazók nem hitték el, hogy képes sikerrel vezetni a latin-amerikai országot.

Lövések dördültek kedd délelőtt a budai Rózsadomb egyik utcájában, nem meszsze a kolumbiai nagykövet rezidenciájától. A célpont a diplomata volt: testét négy lövés érte. Az ötvenhét éves Enrique Parejo Gonzálezen – mint arról a merénylet után két nappal, 1987. január 15-én az MTI nyomán a Magyar Nemzet is beszámolt – műtétek sorozatát hajtották végre, túlélte a támadást.
A sajtó, mint akkoriban ilyen esetekben szinte mindig, visszafogottan foglalkozott a támadás hírével. Részleteket nem közöltek, a cikkek inkább arról szóltak, hogy az akkori kolumbiai elnök, Virgilio Barco köszönetet mondott Magyarországnak a gyors intézkedésért és a gondos orvosi ellátásért, majd beszámoltak a kolumbiai kábítószer-ellenes harc újabb fejleményeiről. A nagykövet budapesti kinevezését megelőzően hazája igazságügyi minisztere volt, s ádáz küzdelmet folytatott az olyan kábítószer-kereskedő bandák ellen, mint a Medellín- vagy a Cali-kartell, amelyek ártatlan emberéleteket követelő utcai robbantásoktól sem riadtak vissza, ha nyomást akartak gyakorolni a kormányra. Virgilio Barco elnök tudta, hogy nagy a tét, előző igazságügyi miniszterével, Lara Bonillával is a maffia végzett 1984-ben. Ebben az évben harminc bírót, húsz újságírót gyilkoltak meg, s persze rengeteg rendőrt és civilt. A Budapesten megsebesített politikus lényegében elmenekült Kolumbiából, azt gondolta, itt, a világ másik felén biztonságban lesz a drogbáróktól. Tévedett. (Érdekesség, hogy a hírhedt Cali-kartellel leszámoló egykori rendőrfőnök, Rosso José Serrano Cadena Bécsben kapott nagyköveti megbízatást. Vele készült interjúnk: Sakkjátszma a kolumbiai kábítószer-maffiával – Rosso José Serrano Cadena szerint Európa keveset tesz a drogkereskedelem visszaszorításáért. Magyar Nemzet, 2006. március 20.)
Kolumbiában az elmúlt években sokat javult a biztonsági helyzet, sikerült visszaszorítani a korrupciót, kábítószer-kereskedők százait lőtték le vagy zárták rács mögé. A változásban döntő szerepet játszott Álvaro Uribe, aki két cikluson keresztül, 2002-től idén augusztusig volt a latin-amerikai állam elnöke. A politikus a minap Magyarországon járt, kerekasztal-beszélgetésen vett részt egy néppárti konferencián, és újságírókkal is beszélgetett. Így válthattunk szót mi is vele.
Közvetlen, türelmes embernek tűnik, néha el-elmosolyodik, de szemében szigor és határozottság látszik. Testőrök nem kísérik, pedig számtalanszor az életére törtek már.
Uribe ars poeticája az lehetne: harcolj rendíthetetlenül, s sose engedj a terroristáknak! Azt mondja, a drogmaffia és a terrorizmus szorosan összefonódott, a kartellek vezetői bármire képesek, hogy védjék pozícióikat. A polip karjai – mint a magyarországi merénylet is mutatja – a világon bárhova elérnek, a kormány ellen harcoló különféle gerillaszervezetek is a kábítószer-kereskedelemből származó bevételeikből finanszírozzák háborújukat. Uribe elkötelezettsége érthető: 1983-ban édesapját is meggyilkolták.
A volt elnök mesél Ingrid Betancourt francia–kolumbiai politikusnőről, akit hat éven át tartottak fogva az esőerdőben a Kolumbiai Fegyveres Forradalmi Erők (FARC) szélsőbaloldali gerillái. Az asszony 2002-ben kampánykörúton járt éppen, amikor kisrepülőgépükkel kényszerleszállást hajtottak végre egy elhagyatott területen, majd tizennégy társával együtt elrabolták.
– Elhihetik, igen nagy volt a nyomás rajtam, hogy egyezzünk meg az emberrablókkal – mondja Uribe, de állítja, erre sosem került sor. Hiszen ha egyszer valaki alkudozni kezd, netán pénzt fizet, politikai engedményeket tesz, azzal lavinát indíthat el. Az emberrablások így is igen gyakoriak voltak Kolumbiában, sőt ma is azok. De ha a bűnözők üzletet is szimatolnának, akkor nemcsak a gerillák, hanem a köztörvényesek is mind nagyobb számban élnének ezzel az eszközzel. Emiatt – állítja Uribe – fogolycseréről sem lehetett szó, vagyis túszokért cserébe sem engedtek szabadon börtönbe zárt terroristákat. Ingrid Betancourt-t a hivatalos verzió szerint a kolumbiai hadsereg szabadította ki 2008 júliusában, de azóta is keringenek híresztelések, miszerint amerikai és izraeli kommandósok is részt vettek az akcióban, sőt egyesek tudni vélték azt is, húszmillió dollárt fizettek a túszejtőknek, hogy hat év után végre befejeződjön a túszdráma.
Akárhogy is történt, a kormány ellen három évtizede harcoló marxista FARC fárad: egykor 17 ezer fegyveresüknek talán a fele maradt meg, vezetőik közül is sokan meghaltak, többségük ágyban, párnák közt. Leszerelt a velük szemben szerveződött, de bűnözői csoporttá alakult szélsőjobboldali Kolumbiai Egyesült Önvédelmi Erők (AUC) zsoldosainak többsége is, ők a bíróság előtt azt vallották: 1987 és 2005 között 21 ezer ember életét oltották ki.
Uribe eredményeit politikai riválisai mind elismerik, a nyílt háború megfékezése után azonban itt az ideje a szegénység visszaszorításának is. Kolumbia ma már egészen más ország, állítja a nemrég leköszönt elnök, aki szeretné, ha hazájáról végre nem csak a kábítószerek és a gerillák jutnának az emberek eszébe. De mit tudnak kínálni a szegény lakosságnak? Hiszen hasonlóan, mint az afganisztáni máktermelőknek, Kolumbiában is sok kisembernek csurran-cseppen némi jövedelem a kábítószer-előállításból és -csempészetből. Persze a csodás Kolumbia adottságai lényegesen jobbak, mint Afganisztáné, termőföldekkel, hosszú tengerparttal rendelkezik, a turizmus is egyre több bevételt hozhat. Uribe ráadásul azt mondja, a drogkereskedelem és a terrorizmus eddig minden térséget csak elmaradottabbá tett, így hosszú távon a szegények számára is kizárólag az illegális tevékenységekkel való felhagyás jelenthet alternatívát. A számok beszédesek, még ha a gazdaság területén csak kis lépésekkel haladtak is előre. 2002-ben a lakosság 54, ma 46 százaléka él a szegénységi küszöb alatt, a városokban élők 19 százaléka volt munkanélküli nyolc éve, ma 12. A közbiztonság terén látványosabb a javulás: a gyilkosságok száma felére csökkent, az emberrablásoké a tizedére. És a lakosság 83 százaléka egy közvélemény-kutatás szerint úgy gondolja, ha a lehetne, harmadszorra is Uribét választaná elnöknek (Ám Kolumbiában is csak két ciklust tölthet ki az államfő.)
Találkozónkat követően Álvaro Uribe a magyar kormányfővel, Orbán Viktorral tárgyalt. Háláját fejezte ki, amiért a magyar emigránsok a második világháború után komoly szerepet játszottak országa gazdasági és társadalmi fellendülésében.
Mielőtt búcsúzunk tőle, felvetjük neki: 2006-ban, második megválasztásakor hatalmas fölénnyel, a szavazatok 62 százalékával nyert fő kihívójával, a baloldali Carlos Gaviria szenátorral szemben, akire mindössze a választók 22 százaléka voksolt. Akkor sokan csodát vártak tőle, úgy gondolván, ekkora támogatással a háta mögött bármit megtehet. Sikerült a csoda? – kérdezzük, mire Uribe csak annyit felel: megtettünk mindent, ami tőlünk tellett.